Kertész

Kert a lelke mindennek.

Nem is tudom, hogyan kezdjem. Valamire való irománok az elején szokták, ám a mi kertünknek se eleje se vége, már ami a történetet illeti. Ráadásul trilógia lenne. Könnyű a trilógusoknak. Valaki az elején a bevezetőben, vagy a végén az utószóban elmagyarázza, miről van szó.

A kert szeretetét talán apámtól örököltem. Apám egyszerű ember volt. Így azután kertjei is egyszerűek voltak. Vagy kukorica volt benne, vagy földieper, vagy dália. Hosszú ideig, ősztől tavaszig, csónakázó és jégpálya, a magas talajvíz miatt. Meg néhány „haszontalan” fűz és nyárfa.

Gyermekként nem igazán érdekelt a kert, mint kert. A kukoricás sátor és rejtek lopakodó indiánoknak, a dáliák serege lekaszabolandó töröksereg, a magánszférát a kút melletti termetes bodzabokorból képződött „kupola” biztosította, vészkijáratként pedig az elvadult vadsóska „kerítésbe” vágott alagút szolgált.

Apám dominanciája törhetetlen volt. Első kompromisszumát a vejével kellett kötnie. Viszonylag könnyen ment, ízlésük közel állt egymáshoz. A toldaléképítkezés és közművesítés szőnyegbombázással egyenértékű pusztítása után gyümölcsfák kerültek a kertbe, sógorom szigorú rendező elvei szerint; minden haszontalan, amiből nem lehet pálinkát főzni. A pálinka a szegényebbek egyik keményvalutája. Három világ voltunk kertiségben, de legalább két és fél.

Az idő és a természet azután elrendezi a dolgokat. Az öregek elmennek, azután az ingatlan fele is. Sajátos kert-alaprajz alakul ki, egy kert helyett jószerével négy. Eljön a mi időnk. Mindig is díszkertet akartunk. Ma úgy mondanánk, ha érdekelnének a szlogenek, hogy élhető kertet.

Az elhelyezkedést az alábbi gardenplan szemlélteti, kellően elnagyoltan és valósághűtelenül. Mit is várhatnánk egy méregdrága, 3D-s amerikai szoftvertől. Pláne, ha ingyenes próbaverzió.

A közös bejárat elvesztésével a mi bejáratunk a „hátsó” kertre nyíló nagykapu. Ez a legnagyobb, főleg füvesített kertrészletbe vezet. Egy korai érésű cseresznyefa uralja az elejét. Ahhoz nem elég korai, hogy a permetezés és a sárga lapok ellenére kukacos ne legyen. Az idei az első év, amikor nem lesz kukacos. A kitartó monszunnak köszönhetően cseresznye sem lesz. Egy gömbciprus és egy juniperus skyrocket mellett elhaladva jutunk a legzsúfoltabb sarokhoz. Egy császárfa az uralkodó. Lombalattvalói egy ciprus, egy boróka, hibatuja, borbolya, egy kúszó ezüst boróka, egy nagy cserépben bokorbambusz, fagyal, egy ginkgo, és aljnövényzet gyanánt páfrányok, citromfű, menta, ékszerborbolya, újabban egy odamagzott kecskerágó és tiszafa csemete. Nem semmi.

A másik oldalon kis beugrót képeztünk a melléképületből elvéve. Kőburkolatot kapott, zárt, védett volta tavasztól őszig kellemes napozóhely. Itt kap a legtöbb napot kis unokánk alkalmi pancsoló medencéje, de itt a kerti tűzhely helye is, ha egy kis elszenesedett cubákra éhezünk.

A mintegy 1.8 m széles allée-n haladunk a bejárat felé. Naposabb jobb oldalán apróbb növények, zsálya, menta, kakukkfű, tatárvirág, fehér hunyor és a hagymások telepednek, tulipán, jácint, liliom. Két nagyobb, karcsúra idomított bokor ad kontrasztot az apróságoknak a sötétvörös levelű berberis mellett egy lilavirágú hibiscus ágaskodik. Majd egy trombitalonc. Míg a borbolya a lisztharmatot „kedveli” a mályva a levéltetveket „imádja”, amúgy jól megvannak. A lonc csak túlhajtja magát, azután megtörten leborul.

A másik oldal három nagyobbacska bokra egy aranyvessző, buxus és egy felkarózott kecskerágó. Azután vad összevisszaságban a „tarackosok”, páfrány, gyöngyvirág, salamonkönnye, bőrlevél, meg egy sovánka japán kövérke, gyík és tücsöklakta borostyánok. Irtó jó kis kertrész, folyton irtani kell.

Az allée zárt kis udvarba vezet. Innen nyílik az épület bejárata. Egy hatalmas selyemfenyő ad szórt napsütést és árnyékot. Leendő örökzöld-szerelmesek és gyakorló allergének vegyék figyelembe, hoogy az évenkénti tavasz-nyár eleji lombcsere alaposan elárasztja a helyet fenyőtűkkel, kénsárga virágporral. Hosszas kísérletezés után a könnyebben takarítható kőburkolat mellett döntöttünk. Ám a gyökérzete idővel megemeli a burkolatot, így egy gyökérzet feletti deszkaburkolatos teraszt képeztünk. Ide nyílik a konyhaablak is, könnyen teríthetünk a szabadban, ha arra támad kedvünk.

Itt csak egy kecskerágó éldegél a talajból. A többi növény edényben, tartóban fordul elő. Ide hozzuk ki nyárára szobanövényeinket is. A szomszéd melléképület fala álromantikus műrom. Eredeti romot nehéz szerezni, legalább is sokáig kell rá várni. Nekem tetszik. Az otthonom a várom. Az építészet és műtárgyak néhány kivételtől eltekintve saját kivitelezésűek, a nagy török ezermester Duit Juszuf (! nyomdokain járva.

Az utolsó kis kertrészbe a lakáson keresztül lehet kijutni, nappalink franciaablakán. Így hívják flancosan az ablakkal kombinált teraszajtót. Ez a kertecske jószerével egy nagyobbacska terasz, felerészben burkolva. Ide is ki lehet ülni, de az utca közelsége miatt nem olyan csendes, mint a belső udvar. Ez volt az első önálló kertecskénk, füvesítve. Ide ültettük ki a gyökeres karácsonyfákat és egy veresgyűrű sombokrot, később egy borókát. Először a fenyők pusztultak el valami vírusos fertőzéstől, legutóbb a már háromméteres boróka. Öreg tamariszkusz emlékeztet a kezdetekre, egy szál vesszőként kezdte ő is. Volt itt nemrég egy esővízgyűjtő tavacska is, de az is inkább a szúnyoglárvákat dédelgette.

Ebben a formájában jó néhány éve majdnem változatlan. A gyöngykavics borításban hagyunk mindent cseperedni, boglárkát, medvehagymát, csillagvirágot, páfrányt, tiszafa gyereket. De díszlik itt is a bőrlevél, a vinca minor, a kecskerágó, no meg a fekete hunyor. Az elpusztult boróka helyén egy oszlopos ezüstfenyő igyekszik díszkivilágított karácsonyi fává érdemesülni. Egy nagy cserépben pedig egy rhododendron kora tavaszi virágpompájában gyönyörködhetünk, sajnálatosan, méltatlanul rövid ideig. A látványhoz még hozzátartozik az utcán álló vörös lombú díszalma, őt is mi ültettük, ahogyan az utca többi fáját is az itt lakók.

Kert a lelke mindennek.

***

Hol van az a nyár..

“Ha el akarjuk képzelni a jövőt, képzeljünk el egy fiút, a kutyáját és a barátait, meg egy nyarat, ami sohasem ér véget…képzeljünk el egy tornacipőt, a fűzői rakoncátlanul lobognak, kavicsot rugdalnak; képzeljünk el egy botot, amivel érdekes dolgokat lehet piszkálni, vagy egy kutyának dobni, aki vagy visszahozza,vagy nem.”(*

Bárcsak így lenne a nyarakkal. De errefelé bizony véget érnek. Amerre meg nem, nem is tudják, milyen az igazi.

Cangázni a Kiserdőben, bedőlni a  ösvény kanyarulatában, majd vissza, huss el két fa között, majd kifarolni az erdei játszótér kavicsán, mindezt könyök, térdvédő és bukósisak nélkül.

Lapulni a töltésaljában, hasmánt közelíteni az elaknásított bulgárföldet, villámgyorsan kiszerelni a sárgarépagyutacsot, azután iszkiri. Fel a rezgőnyárra, vitorlát bonts!…kémlelni a látóhatárt a kukoricatenger felett (nem jön-é a kertész!?..)

Összeterelni a bandát az utcavégi focihoz, berúgni a labdát a Manci néni rózsakertjébe (csókolom, tessék kiadni..! ), vagy éppen a békás mocsarasba ( Cickány, te rúgtad be, te mész érte…ne igyál belőle!…) Kukoricasátorban békepipázni, somfából íjat fabrikálni nádvesszővel, szurokgömbbel a végén…

Ó, IÓ, CIÓ, ÁCIÓ, KÁCIÓ, AKÁCIÓ, VAKÁCIÓÓÓÓÓ!!! Éjszaka vagont kirakni, kétszáz forinttal Balcsira menni, belógni a kertmoziba, brűgölni a sekély vízben, leégni (reggeli vagy vacsora?).. és becsajozni; ülni a stégen a naplementében;

Megnyerni az Iskola Kupát, lecsapolni a Hanságot; érettségire készülni a Sporiban. “És vér-pihék a nap előtt, és fölcikázó evezők,” kalandra fel; kajakkal szigetkerülni, sziget csúcsán tábort verni, halat fogni mégis konzervet enni, másnap csak csorogni folyás iránt, parti csárdában pacalt vacsorálni…

Más vélekedések szerint akkor van nyár, ha „künn az ágon újra szól a víg kakukk madár” de én errefelé még sohasem hallottam. De „napsugárban úszik minden és száll az illat ár”…még itt városon is, főleg nyárelőn, akác, bodza, olajfűz jerikói lonc illathullámokat kever a szél.

“Hol van az a nyár…” – akárhogy is képzeljük a jövőt, nem tudjuk megbeszélni vele. “Ily gyorsan betelik nyaram. Ördögszekéren hord a szél..” De hol is van már az ördögszekér… Aszfalt borítja a füves árkot, Manci néni rózsakertje sincs sehol. Pláza sarjad a Kiserdőben és új utca a békás helyén. De a kerítések mögött, ha akarjuk, tovább tart a varázslat.

Gyermek leszünk újra, lovagolunk…meghódítjuk a szűzföldeket,

  feltörjük az ugart, öntözzük a sivatagot és magot vetünk belé, békében élünk az őslakosokkal és eltanuljuk táncaikat.

Füstjeleket adunk a szomszédoknak (megint odaégett, mondtam, inkább gulyást kellett volna..), dirmeg-dörmög a nyári zápor, néha csak ijesztget,néha meg szakad, nem lelem a meleg pocsolyákat de hideg a sör a napernyő alatt..

Egy kis Adriát hazaviszünk, egy kis fickót beleteszünk,

 jaj, úgy élvezi ő a strandot, fagyizni meg elmegyünk a fagyinénihez ..(van málnafagyíííd?…)

Tudjátok mit? Hagyjuk a a jövőt! Jó estét nyár, jó, hogy itt vagy. Maradsz amíg jólesik, az sem baj, ha jól esik,

idén még egy korty meleg, maradj velünk míg lehet.

(* N.Gaiman-T.Prachett Elveszett próféciák)

***

Császárfa

E gyönyörő és bódítóan fűszeres illatú virágzatba azonnal beleszerettünk. Északi szomszéduk akkor még üres telkén szagoltuk először.

Az üres telket úgy kell érteni, hogy ház nem állt rajta, annál több fűzfa és mindenféle kisállat. Szerettek itt fűzfák. Még emlékeztek a hajdanvolt mocsárra.

A telek valójában másfél telek volt, a fél telken állt a ház. Ami kis szabad terület pedig megmaradt azon Júlia gyönyörűségei pompáztak. Amolyan “földszintes sziklakert” volt, amin azt értem, hogy egy sík területen, mindenféle ágyás és szegély nélkül, kevés nagyobbacska kő között maguk a növények mérete, formája, színe és habitusa adta egy természetes előfordulás élményét. Valami különös tehetséggel volt a parányi kert berendezve, itt mindig akadt valami csodálnivaló, aprócska kőtörőfűtől a Júlia borbolyáig.

Azután előkelő népek költöztek ide, a környékre is, akiket irritált a fűzfaszösz. Mert reászállt a pázsitjukra. A másiknak meg északról árnyékot vetett a szőlejére. Olyikat zavarta a némakacsák gágogása. Pedig mindenik szüleje derék magyar, vidéki ember volt. Igaz, a sógor is úgy vélekedett – derék magyar munkásember – hogy mindenik növény fölösleges, amelyikből nem lehet pálinkát főzni.

Nem tudni, hogyan került az első facsemete a pekingi kacsák, csirkék, gyöngytyúkok és pávák közé. Józsi bácsi, Júlia férje, imádta az állatokat, aprótermetű majdnemkutya, macska, vadászgörény, mindenféle madár, még egy őzgida is előfordult nála. A szenvedélyének az ad különös hátteret, hogy foglalkozására nézve az egyik legnagyobb gyógyszergyár farmakológiáján boncolta a kisérleti jószágokat.

Mire a fűzfákat sorjában kivágták, már magasodott egy példány Paulownia, hatalmas lapuleveleivel. Később kisebb erdő lett belőle, vagy inkább lehetett volna, mert az első példány méretei láttán Józsi bácsi lassanként kigyomlálta a többit. Így került hozzánk is egy, volt vagy négy levele amikor átültettük. Gyorsan növekszik. Később rájöttem, ha már van hat levele és az alsó kettőt letöröm, akár egy nyáron több mint kétméteressé lehet nyurgítani.

Hamar megemberfásodott a mi példányunk is. “A kínai hagyományban a szülők ültettek egy császárfát, amikor lányuk megszületett. Amikor a lány elérte a házasulandó kort, akkor kivágták a fát és abból hozomány gyanánt különféle háztartási eszközöket faragtak.”

Én egy kanadai nyárfát ültettem ez alkalomra, házunk elé. Leánykám húszéves korára azt is kivágatta egy derék lokál-hazafi. Szöszölt a gyepére.

Mire császárfánk virágbaborult, felesége és kisebbik fia után Józsi bácsi is meghalt. A telket egy hatalmas ház és két nagy kutya vette birtokba. A háznak választania kellett: vagy ő, vagy a Császárfa…és a ház a kőmívesekre hallgatott. Így lett a mi fánk Júlia és Józsi bácsi emlékműve.

A “család” utolsó sarjaként azonban nálunk egyetlen utódot sem örökít. Milliónyi magocskájából eddig egyetlen kis sarj sem növekedett. Jó darabig nem töprengtünk ezen. Magunk sem akartuk szaporítani, elég egy óriás is egy kis kertben. Nekünk pedig kettő is van, a selyemfenyővel. A dolog akkor kezdett érdekelni, amikor a fa töredezni, pusztulni kezdett. Kiderült, drótféreg támadta meg. Alattomosan, mint Júliát a rák.

És hamarosan a műtétig jutottunk. Gondoltam, a törzsét meghagyom, majd borostyánt futtatok fe rá. Amilyen nyavalyás kishitű vagyok, még egy juniperust is telepítettem a hóna alá. Ha majd végképp ki kell vágni, “legyen a sírjára virág”, méginkább örökzöld.

De a fa nem adta fel.

És most itt állnak, “mint páros gót oszlopok összeforrtan”(* tartván a “reménység boltíveit” – vagy még inkább szerelmesen egymásba gabalyodva Juniperus asszony és az ő elátkozott szerelmese, akit az őszi dér elvisz, és csak a Tavasz tündér hoz csak újra vissza…

Remélem, gyönyörű virágcsokorral, ágas-bogas kezében.

(*Garai G.

***