Álomhava

Télelő és Álomhava, a nap a Bak jegyébe lép. Ez az én időm. Szeretnem kellene. De nem szeretem a hideget.

Szeretem a Karácsonyt. Tanult szeretet, de összeköt. Nem izgat, hogy egy Gyula nevü fickó 1655 évvel ezelőtt úgy döntött, hogy ezután születésnapot ünnepelünk.

Az sem zavar, hogy Karácsonynak hívjuk, (korocsun, kracun, kracsunec – más jelentésekben halál, pusztulás) vagy éppen kracati – a lépkedő nap) csak szeretem, mert ünnep. Így nevezzük azokat a napokat melyekből azt szeretnénk, ha egy másik (legyen Gyula) fickó 365-t rendelne el.

Köd mögöttem. Egy Juliannáig visszamenőleg. Egy homokszemnyi nyom a parttalan időben. Nem egészen így van. Ha vannak homokszemek, az idő sem parttalan, csak a homokszemek errodálják végtelenre partjait. Legalább ennyi belőlem is marad, egy fikarcnyi kvarc.

Nincsenek népszokásaim. Egyátalán, melyik nép vagyok ? A bocskaiak népe, vagy a lichtenbergerek népe, avagy netán a hellereké ? Alighanem a nemhozott népszokások segítenek át a nehézségeken. Néha azt gondolom, van egy szűk családi körben gyakorolt népszokásom úgy hívják : ( a kifejezést Vonnegut-tól kölcsönözve) elemi tiszteség. Csak remélem, hogy vannak még rajtam kívül szűk családi körök.

Így hát előre a ködbe. Lehetne ez is egyfajta szokás, a kíváncsiság szokása. Van e élet a ködön túl ? Azt gondolom, ez nem a hagyományok kora.

Minden tiszteletem a hagyományok ápolóié. Én már öreg vagyok. A kicsinyeknek azonban szükségük van a mesékre, és a mesék hitelessége az ápolók elemi tisztességén és áldozatvállalásán múlik.

“Előre hát, mind aki költő”…

You can leave a response, or trackback from your own site.

Leave a Reply

Powered by WordPress and Bootstrap4