Warning: Declaration of AMW_Related_Sub_Items_Walker::walk($elements, $max_depth) should be compatible with Walker::walk($elements, $max_depth, ...$args) in /web/htdocs4/belayahu/home/www/wp-content/plugins/advanced-menu-widget/class-advanced-menu-walker.php on line 0
Hagyomány – Firkál(g)atok

Hagyomány

“Nem hallottunk arról, hogy a lappok valamilyen más vidékről jöttek volna…és a lappok nem is tudták, hogy léteznek rajtuk kivül más népek.

A lappoknak az volt a szokásuk, hogy vadrénszarvasokat zsákmányoltak, s hajtották, terelték őket. Elhagyták a halászást…ahányan csak voltak, mind vad réneket hajkurásztak…és igyekeztek a legjobb legelőket megkaparintani nyájuk számára…csakhogy jöttek a svéd parasztok…Az újonnan jöttek, a (norvég) telepesek…elűzték a lappokat a tengerpartról, a lappok elmenekültek az erdőség legmagasabb részéig, és ott békében éltek sok-sok éven át…Ám az emberek sokasodtak;… és most megint elűzték a lappokat lakóhelyükről… De a lappoknak már nem volt több terük, hogy tovább vonulhassanak…nincs már olyan erdős terület, amelyért a norvég nem szedne adót…és a lappok eladósodtak…”

Ám a lappoknak eszük ágában sincs feladni életformájukat. Legfőbb,- szinte kizárólagos – élelemforrásuk a rénszarvas lévén, s mert az állat szinte minden porcikáját felhasználják használati tárgyaikhoz, egy-egy családnak nemritkán háromszáz állatra is szüksége lehet. Az időjárási körülmények, a téli – nyári hónapok legelőviszonyai, állandó helyváltoztatásra kényszerítik őket, és állandó konfliktusok forrásai a letelepedett (svéd, norvég, finn) parasztokkal, akik földjeiket ugyanolyan leleménnyel vették birtokba, mint az amerikai telepesek az övéiket, az indián őslakosság elűzésével.

“A lappok vándorlása folyamán…sűrűn megesik, hogy egy asszony gyereket szül, és nincs más menekvés, mint csupasz mellére teszik a gyereket, s folytatják az utat, míg csak el nem érnek a sátrakhoz. Ez pedig szörnyű, ha fennsíkon történik a szülés, és rideg-hideg idő járja. A gyereket…beleteszik bölcsőjébe, abban marad éjjel-nappal…akár táboroznak vagy vándorolnak télen, nyáron. Amikor a gyerek még kicsi és könnyű, bölcsője elfér a rén oldalán… ha négyéves lesz, a rén hátára kell szállnia…a gyermekek úgy megdermednek, kimerülnek, hogy képtelenek a rénen megmaradni…amikor a rénszarvas nem bírja hordani, saját erejéből kell megtennie az utat…Az ötéves iskolázás jót jelent a szegény lappoknak, mert abban a korban látogatják az iskolát, amikor még nem elég nagyok ahhoz, hogy munkával keressék meg a kenyérre valót…ámde ugyanakkor az iskola tönkreteszi a lapp gyerekeket. Elég jó oktatásban részesülnek, de ugyanakkor sok hiábavalóságot tanulnak…a lapp életvitelből egy cseppet sem tanulnak, arra nem futja…A lappnak a természete hasonlít a rénekéhez, mindkettő vándorolni vágyik északra, meg délre, ösztönösen, és engednek hajlamuknak.”

Nyilván hasonló ösztönök és hajlamok vezérlik például a roma népeket is. Vagy a tuaregeket, beduinokat és a többi “nomád népet”. És az összes többi az életfeltételek után “vándorló” népet. Amikor a hagyományőrzésről hallok, sokféle benyomás kavarog bennem. Egyfelől tisztelem a hagyományaikat rendületlenül őrzőket, másfelől pedig azt gondolom, aki képtelen a haladásra, az pusztuljon ki. És legszívesebben azt mondanám a honi hagyomány élharcosoknak, hogy nosza rajta, üljetek pucér melleteken a kisdeddel a sarki éjszakában a fűtetlen sátorban, várva, sikerül-e embereteknek néhány száraz zuzmóval visszatérnie, s ha ma sikerül, holnap folytatódik a szenvedés, mert hát ez ám az igazi hagyomány…(ha a lappok bírják), s ne pazaroljátok a drága szénhidrogéneket, mossatok a patakban természetes szappannal és sulykolófával, és így tovább.

Természetesen azokról a hagyományőrzőkről beszélek, akik politikai karrierjük érdekében hagyomány – őriznek. Azt mondanám a naftalinos kacagányosoknak, jól van, uraim, tiétek a nagyalföld, persze jobbágyok és cselédek nélkül, asszonyaitok beállnak a dagasztó és mosóteknő mögé, lehet tivornyázni, kardcsörtetni, engedjetek ösztöneiteknek és hajlamaitoknak, mutassátok meg mi az igazi virtus – egymás között. Persze, tudom én, a jobbágy is hagyomány, meg a búzatermelés is, ha kell ha nem.

Aki pedig azt mondaná, hogy – nade ez egy gettó ! –  …hát lelke rajta. Rezervátum lenne, nemzeti park, a világökörség része. Így sokkal szalonképesebb. Kacagány?…röhögény!

Jól mondom, Gejza bátyám ?  

***

Ami engem illet, kételkedem abban, hogy a magyarok a Szíriuszról jöttek volna fehér lovon. (Az állat azután annyira megtetszett egy kárpátmedenceinek, hogyaszonta : – Országomat egy lóért !…így utólag, különösen mostanság, nekem úgy tűnik, jó cserét csinált. Bár erről nem a Kárpát-medence tehet.)

De ha mégis a Sziriuszról jöttünk, hát kéz a kézben a lappokkal. Hogy le ne essünk a lóról. Ezek már nagyon zabosak voltak és utálták a Tejutat.  Már jó ideje botorkáltunk az Úr végtelen sötétjében, amikor a lappok megpillantották a sarki fényt. Föld, föld ! kiáltották, s ahogy befordultunk a sarkon kijelentették, hogy tapodtat sem mennek tovább. Így azután elváltak útjaink. Együvé tartozásunkra rengeteg bizonyíték utal.  A laraki papok elnevezésben elrejtett anagrammából világosan kiolvasható az utalás található az Araki lapp törzsre.  E törzs szokásai követhetők a későbbi japán kultúrtörténetben is, (a japán-magyar közös korábban már utaltam) a kiri szertartás szintén a lara papok kedvenc elfoglaltsága volt, a japán kultúra pedig  a lara-kiri szertartást harakiri néven fejlesztette a becsület intézményévé.

Mi sem bizonyítja ékesebben lapp rokonságunkat, mint a nyelv, a számtalan közös szó. Közös szókincs, közös sors. Amíg minket a tatárok, törökök németek sanyargattak, az északon maradt lappokat a finnek, norvégok, svédek nyomorgatták. No meg az oroszok mindkettőnket. A végképp sarokba szorított népek közös bánatát először a nagy lapp költő, Jöjjö’ Naminek Jö’nikel’ (*) néhány sorának fordításából ismerhettük meg:

“Ébredj fel, ó édes népem, nem élhetsz többé lépes mézen. Eztán szükségről szól az ének, együtt nyögjük, lappok, rének.”

A költő nevéhez fűződik nyolcvanas évek elhíresült magyar refrénjének  fordítása is, ami lappul így hangzik :

“Szojó’ han gosana rének , amedigcsa kélek , kéne kelekén…”

A kulturális azonosságokon túl a politikai intézményrendszerünk is átvett egyes elemeket. A lappok közismert rénszarvas vadászó, terelő, tenyésztő népének mindenkor a legeredményesebb réngazda volt a főnöke, ő volt a Terelnök. Az állam és egyház térd a térdben vezette a népet. A legfőbb méltóságoktól elvárható hitélet, a ministrálás és terelés összekapcsolásával jött létre az ország első embere – a ministráló terelnök – címből a ministerelnök.

Közöttünk is élnek lappok, akik ragaszkodnak tradícióikhoz, és évente együtt ünnepelnek és emlékeznek magyar testvéreikkel a sziriuszi ősökre. Az ünnepet pusztán azért rendezik, hogy legyen hely a sátrak, jurták számára.

A korabeli képen az Ártéri találkozón Kovács “Kokó” Istvánt, Pécsi Ildikót és a gyerek Hiller Pistit láthatjuk lapp családi környezetben..(Csak vicceltem..)

*) Jöjjö’ Naminek Jö’nikel’, a hírneves lapp fatálista költő, nem volt mindig fatálista. Neve felvett művésznév, eredeti családi neve Teknövajo, ami olyan gyakori foglalkozásra utaló név, mint nálunk például a Kovács.  Mint középosztályának többi mélabúsa, a fémtál híve volt, mind mosogatásilag, mind, pedig alkalmi kupánvágások esetére. A kollégiumi éveket  a finnországi Tanterem városában töltötte, a városkát  Halte Rem, a halászatból meggazdagodott alapító, nénikéjéről nevezte el, akit a környékbéliek is csak tante Remnek (Rem nagynéni) szólítottak. Ez idő alatt került közelebbi ismeretségbe a néprajzzal. E rajzokból és a szemléltetést segítő népi rigmusokból – melyek az intézeti klozetek falait díszítették, amúgy folklórice – állt össze első gyűjteményes kötete is, “Nagy szél, ha meg nem áll”címmel.

Első állása egy kisvárosi hetilap a Rüijü (ejtsd: ryijy) halálozási rovatának szerkesztése volt, ez az elfoglaltság és a rövid sarki nyár járulhattak leginkább a nevében is hordozott jövőkép beteljesüléséhez. A szerkesztőség alatti szolid csapszék némi mellékkeresettel is ellátta, “Bill” Entyü Verö, az Amerikát megjárt szórakoztató, gyakran megkérte kisebb kuplék szövegének megírására. Az egyik ilyen dalocska azután bejárta a kontinens hasonló előadótermeit, a “Te vagy az északi fény a sarki éjszakában” című andalító népszerűsége felvette a versenyt akármelyik rokon-magyar sírvavigadóssal. Amikor pedig a kislemez jogdíjai csinos kis summához juttatták, elhatározta, hogy önálló lapot indít. A ” Kelle Valami” cím árnyalt utalás a nagy eposzra, és a reklámok közé keveredett ars poetica-ra. Munkássága ekkor fordul a fatál felé, szükségszerűen, pedig az azt kivájó egyszerű népek felé. Bejárta Lappiát, a szüntelen vándorló száme nép azonban szüntelenül elvándorolt előle.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük