Joe

Most meg már nem tudom… milyen címet adjak ennek? Semmilyet. A következő Joe volt. Angliában. Feladta az aggokházi létet. Múlt pénteken elment. Első unokatestvérem volt. Már csak hárman vagyunk. Jo-Jo, a fia hazahozza a hamvait, a Hármashatárhegyen kell elszórni. Így akarta.

Én már csak felteszem a kezem. Megpróbáltam.. elénekelni Joe kedvenc nótáját, a Vén cigányt. Merthogy arra ogondoltam, hányszor énekeltük ezt neki Tibivel, mikor jó söráztatta állapotban kornyadozott a széken Zalában, és mulatás volt az évi rendes rokonlátogatása mián. Ő néha kicsit magához tért, behúzott egy “kanányit” aztán azt mondta: – Most a vén cigányt!

Én meg mondtam neki: – Bmeg Joe, má ötször vót! Na de hát most mit számít az? Elénekeltük ötször. Ő alukált a széken ülve, mi meg heherészve énekeltünk. Aztán hatodszorra már inkább feltoltuk a manzártba, levetkőztettük, lefektettük. Mivel egyszer addig-addig koncentrált csukott szemmel a véncigányra, hogy sutty, beesett az asztal alá.

Ezután reggel jön le nagy büszkén, azt mondja: – Hát nem lehettem olyan részeg este, olyan szépen leraktam a ruháimat a szék hátára! Felrikkantottam​ én: – Aha, bmeg! Pont te!!! Én vetkőztettelek le nagyokos, te még életedbe’ olyan szépen nem raktad le a cuccodat!

Mikor megjött Angliából, markomba nyomta a kocsikulcsot: – Giza, te vagy a sofőr. Így vezettem én az Audi, Volvo, Toyota, WV, meg franc tudja micsoda jobbkormányos, automata kocsikat már a Trabant és Zsiguli-korszakban. Élveztem. Én ültem az árokparton, Joe meg mondta, rúgjad Giza. Mert előzésnél le kellett rúgni jól a gázpedált, hogy visszaváltson … Sok jó dolog történt velünk általuk. Az utóbbi időkben marhaságok … de azok azért nem homályosítják el a régi szép időket.

És szóval nem bírom elénekelni a Vén cigányt, mert sírok és elcsuklik a hangom. Taknyosra bőgtem magam a próbálkozáskor.

Nem tudom, mi lesz a ceremónia, egy szó nélkül mégsem lehet csak úgy elszórni egy embert, mint a fahamut. Lehet, hogy elmondom, mint verset a Vén cigányt … nem tudom … most írtam Jo-Jonak, hogy mit akar, mikor jön. Lehet, hogy neki kialakult elképzelése van. Most hát várok. A következő lépés az volt, hogy Encivel megszemléltük a temetői helyzetet és felmentünk a Hármashatárhegyre is terepszemlét tartani. A temetőbe amúgy is aktuális volt menni Tibiékhez, és megállapítottuk, hogy amit itthon gondoltunk a hamvak sír köré szórásáról, ott is pont azt gondoltuk. Hogy én nem fogok ott a sír körül Joe hamvain taposni, mert annyiszor jön rám a lelki iszony, ahányszor a szüleim sírjához lépnék. Ez nem járható út. Akkor fölmentünk a hegyre.

Valaha az az étterem ott a csúcson a törzshelyünk volt. Az átkosban persze. Úgy került oda Joe is, és azért tetszett meg neki az a gyönyörű kilátás, meg a barátunk volt Gyurika, a kisfőnök, kivételes ellátás, stb. Onnan az étterem parkolójából föl lehetett sétálni szépen a tetőre. Hát most nem lehet. Sokkal lejjebb lehet megállni … hát majd cipeljük szegény Joe-t valami illedelmes szatyorban. Mécseseket már vettem nagy számban. A következő tennivaló még nem tudható. Majd minden jön sorjában.

Where is Joe – kérdeztem Jo-Jo-tól, mikor kifújták magukat és megbeszéltük, hogy a repüléssel minden rendben volt, csak nagyon korán kellett kelni. Cippzározta a kézipoggyászt, és a zakó, nadrág, zoknik közül elővett egy komplett sötétzöld pakundeklidobozt. Az asztalra tette, és a biztonsági fület szakszerűen hátrahúzva kinyitotta a dobozt. Sírni kezdtem. Nem urnában, hanem dupla nejlonzacskóban vannak Joe hamvai, amik nem is olyan hamvak … darált csont.

És kiderült, hogy az nemcsak Joe. Van benne Joan-ból is valamennyi. Szóval Joe született angol feleségéből is lesz egy kevéske itt a magyar földön. Kicsit meg vagyok rendülve, de az első akadályon túl.

Megetettem őket. Jo-Jo rég kapott ilyen traktát, otthon konzerveken meg vegetáriánus pizzán él. Estére megkapják a maradékot, vagy nem tudom. De ez most nem is foglalkoztat annyira. Lesz, ami lesz. Egy biztos. Régvolt erőm nem a régi.

Joe és Joan most ott … hát hogy is mondjam …”vannak” a szekrény alsó polcán, abban a sötétzöld dobozban … ha a holnapon is túl leszünk, azt hiszem, a szikla nagyrésze leomlik a lelkemről.

Már tudom, hol van Joe…Az előtt a táblával ellátott kőszikla előtt mondjuk 20 négyzetméteren szerteszét, meg az apróbb részei a levegőben … lehet, hogy már messze szállnak. Biztos már elégtek a fedeles mécsesek a szikla mögött.

A zene végetért, mire Jo-Jo-val visszamásztunk a tetőre, Jo-Jo nézett utánuk, és rázta a sírás. Én ugyanúgy. Mindenki mondott valami sziát … ami eszébe jutott, aztán lemásztunk a parkolóba, ránk akaszkodott két francia lány, azokat Tomikáék levitték a hegyről. Nem tudom, minek megy fel, ha nem bír lemenni. Én úgy gondoltam, felmenni sem bírok, aztán tessék. Ha az ember valamit nagyon akar, menni fog.

Mi megálltunk a Daubnernál, vettem tortát, süteményt és hazajöttünk. Megetettem a négy pasit, aztán elszéledtek. Ki hazament, ki sörözni. Isznak egyet Joe emlékére. Én meg halálosan, de halálosan fáradtnak érzem magam. Még össze kell raknom a konyhát. És nagyon messzinek érzem a vasárnapot.

Holnap el akar autózni Jo-Jo a nagyanyjáék háza felé, fotózni akar. Nem tudom, még mit kell abszolválnom, menet közben jönnek újabb feladatok. Az haggyán, de azt mondta, majd ha legközelebb jön …

Túllőttem a célon. És az is megviláglott előttem, hogy nem tudja, hogy ők adoptált gyerekek. Majdnem elszóltam magam – jól jön néha a tökéletlen angoltudás.

Nehéz az élet.

You can leave a response, or trackback from your own site.

Leave a Reply

Powered by WordPress and Bootstrap4