Gulyás

Most, hogy így pusztáztam kicsit, egy viszonylag friss olvasmány merült fel a tudatalattim gémeskútjából. Az emlék a mítoszról szól. Helyesebben, egy könyvről, melynek szerzője a mítoszok kutatója (többek között) és jeles történész.

Most, hogy így pusztáztam kicsit, egy viszonylag friss olvasmány merült fel a tudatalattim gémeskútjából. Az emlék a mítoszról szól. Helyesebben, egy könyvről, melynek szerzője a mítoszok kutatója (többek között) és jeles történész.

A mítosz egyidős az emberiséggel, illetve az öntudatra ébredő emberrel. De a mítosz nem valami állandó dolog, velünk, életünkkel, környezetünkkel, történelmünkkel változik folytonosan. Valahogy úgy kell érteni, hogy amint felismerjük a mítoszt, az megszűnik annak lenni,  és a lerombolt mítoszok poraiból új mítoszt építünk, mert valamiért szükségünk van mítoszokra; valami ilyesmiről szól a könyv. (*

Sztenderd újkori mítoszunkhoz a murgyén keresztül érkezünk. A murgyét pedig a Magyaros finomságok reprezentatív “szakácskönyvben” leljük. Addig lapozgatunk a finomságokban, míg a gulyáshoz nem érünk, a gulyás önmagában is mítosz, hát még ha csikós ép puszta is társítható hozzá. És társítható.

Az én városinép korosztályom a gulyást azzal az étellel társítja, mely a különféle talponállóktól kezdve a módosabb éttermek egytálételéig a hús, krumpli, zöldségek és gyakran csipetke változó konzisztenciájú piros lében úszó egyvelegét tartalmazza.

Pedig az 1800-as évek elejéről származó leírás szerint – idézet a könyvből -“az utazó magyarok eledele…mely a csordapásztoroktól ered…elaprózott marhahús, amelyet hagymával borssal és köménymaggal bográcsban főznek meg. (Semmi pirosság, figyelmeztet Rozi..)

Ez eddig még nem annyira lenne mítosz, de a folytatás arról szól, hogy …”kitalálói a marhapásztorok” akiket a szükség arra kényszerített, hogy magukra főzzenek… “aztán ha kicsapták őket a csordával együtt, vittek magukkal bográcsot”…meg mimindent, szalonnát, zsírt, száraztésztát, krumplit, hagymát, tömérdek fűszert. És máris kész a mítosz, az olvasó előtt pásztortüzek és bográcsok körül cifraszűrök képe jelenik meg, és eszébe sem jut a technikai részleteket fírtatni. Nevezetesen a hús problemáját.

Ehhez pihentebb agy szükségeltetik. Véletlenül van idehaza másik “szakácskönyv”.(** Fellapozzuk a gulyást. A bevezetőben így szól a polémia.” Miért nem teszi fel soha senki a kérdést, hogy a hús, ami a gulyás bográcsában állítólag rotyog, honnan került oda?” Netán a gulyás leölt egyet a gazda vagyont érő marhájából? És ha leölte volna (vagy elhullott) mihez kezdett a három-öt mázsányi hússal és egyéb maradványokkal? És így tovább.

A mítoszromboló válasz is megadatik.” A gulyások nagyon-nagyon szegény emberek voltak, a marha viszont régen is vagyont ért. Hogyan került hát a vagyont érő marha a nagyon-nagyon szegény gulyásembernek a bográcsába bele? Megmondom: sehogy. Gulyáslevest vagy gulyáshúst…igazi gulyás sohasem főzött, sőt nem is evett…Senki falusi ember nem evett marhahúst, ugyanis nem jutott hozzá.”

(*Miskolczy A.-Mítoszok és ellenmítoszok között

(** Váncsa I. Szakácskönyve

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük