Nép,nemzet,haza

Az etnikai, nyelvi, (sokszor különféle mítoszokon alapuló) származásbeli, történelmi és kulturális jegyek alapján jön létre a kultúrnemzet, amely szerint nem az állami lét határozza meg a nemzeti hovatartozást.

Puszták népe. Hát ez még nehezebb. Sokszor nekifogtam már. De minden alkalommal elönt valami mélységes fájdalom. De miért is kellene ezen gyötrődnöm? Illyés Gyula már megírta 1936.-ban. Mínusz nyolc éves voltam akkoriban. Szüleim egyéves házasok. Házuk egyse.

Pedig a tárgy szorosan hozzátartozik a nemzeti elmélkedéshez. Az a világ, ahonnan (ugyan nem szorosan véve) az én szüleim is jöttek, így fest akkoriban. “Magyarország művelhető területeinek csaknem felét a puszták cselédei mívelik.” A falu már fejlettebb kategória, lakói a társadalmi ranglétra magasabb fokán állnak. Ahogyan Illyésbe is belesajdul a fájdalom, bennem is munkál a kétség, talán a magyarok mégsem a történelem tanította hősies, dicső, harcias népe, hanem a pusztáké.

“A puszták népe…szolganép.” A puszták népe alázatos; nem számításból vagy belátásból az;…évezredes tapasztalatból az. A magyarság eredetéről szóló elméletek közül egy se hatott rám olyan reveláció-szerűen, a szívre tapintás olyan bizonyosságával, mint a legújabb, mely szerint a magyarok nem Árpáddal jöttek e hazába, hanem még Attila csöndes málhahordói gyanánt, ha ugyan már nem Attila előtt. Mindenesetre csöndességüknek köszönhették, hogy sem a hunokkal, sem az avarokkal egyetemben nem verték se ki, se agyon őket, hanem életben maradhattak és szolgálhattak a hunok után itt, hol az avaroknak, hol a frankoknak, mindenkinek, aki épp a nyakukra ült és végül Árpád kemény, öntudatos turk vitézeinek, akik államot gyúrtak ebből a hallgatag , munkás népből, amely mindenét, még gyönyörű ugor nyelvét is átadta a nemes hódítóknak, ahogy az már a történelemben a hódítók és meghódítottak között törvényszerű.”

Mondjak valamit? Lehet, hogy Illyés téved. De végtelen szomorúsága mélyen érint. Szolganép vagyok. Lehet bennem valami ősmagyar. Nem akarnám én újra írni a puszták népét. De muszáj valahogy megértenem magunkat. Végül is, alig két emberöltő telt el. A világ megváltozott. A cselédsors nem. Mert amikor Horthy újratemetésén így emlékszik a mélymagyar picsa, hogy milyen áldott jó asszony volt a kormányzó úr neje ” mindig hagyta, hogy megcsókolják a kezét” – hát megáll bennem az ütő egy pillanatra…szart érdemeltek ti, nem demokráciát.

Rövid negyven éve azt hittük vége, a cselédkönyv munkakönyv lett. Rövid negyven évre azt hittük, örökre vége.

„Az első oldal közepén vastag betű hirdeti: Szolgálati cselédkönyv. Fölötte két angyal között a magyar címer s egy 30 filléres okmánybélyeg. Ezek fölött a sorszám: A 325628, efölött pedig balról a lap tetején: 80/1908., jobbról pedig három sorba tördelve, felerészben nyomtatott, felerészben kézzel írott betűkkel: Törvényhatóság: Vesz-prém; Járás: Enying; Község: Szilasbalhás. Kiadta: 1908. augusztus hó 25. napján a községi elöljárósághoz. Lelkes mn sjző, Erdély Dániel bíró. Az aláírások között Szilasbalhás 1817-ben készült pecsétje. A személyleírás szerint a ’a gazdasági cseléd’ Tóth Sándor, születési éve: 1857; Vallása r. kat.; Családi állapota: nős; Állandó lakhelye: Szilasbalhás, Tóthi p.; Termete: közép; Arca: gömbölyded; Szeme: sárgásbarna; Szemöldöke: barna; Orra: rendes; Szája: rendes; Haja: g. barna, őszes; Fogai: hiányos; Szakálla: borotvált; Bajusza: barna, őszes; Különös ismertetőjele: nincs. Saját kezű aláírása. XXX.”

“Kilencvennégy éve (három emberöltő!) állították ki ezt a cselédkönyvet egy száznegyvenöt éve született honfitársunkról egy száznyolcvanöt évvel ezelőtt készült pecséttel hitelesítve. Ez az igaz története a magyar történelemnek. S amit ehhez még az emlékezetbe kell vésni: „Aztán a többi vándorló után egyszer csak ő is elment, ha még eddig nem halt meg. A könyve bent maradt az irodában, szégyellte kikérni.”

Egyébként a cselédkönyv – minő jogbiztonság! – idézi az 1907. évi XLV. törvénycikket, amely a gazda és a gazdasági cseléd közötti jogviszonyt szabályozta, de idéz az 1900. évi és az 1902. évi törvényekből is. A szolgálati helyek, idők, valamint a szolgált gazdák neveinek rovata szerint Tóth Sándor egész életében egy helyen szolgált. Valószínűleg ennek köszönhetően maradt meg az ország. Számomra a Puszták népe azt sommázza: nincsen ország, nincsen nemzet. S hogy összetett, halmazatos történelmi bűn, hogy nem volt, hogy nem teremtődött meg ezer év alatt. (Ördögh Szilveszter: Haza a mélyben)

Nem igen tudok mit hozzátenni. Mikorra én közszolgának szegődtem, munkakönyv már nem létezett. A cselédkönyvemet munkaköri leírás helyettesítette. Kötelességeim felsorolása ekként zárult: és minden egyéb, amivel vezetője megbízza. Cseléd vagyok, cseléd lettem újra…És ugyan mi másnak nevezhetnénk az alkalmi munkavállalói könyvecskét? Cselédkönyv az is, a javából.

***

“Hazaszeretetre nem tudlak megtanítani: őrült az, aki önmagát tagadja. Hazád a történelmi méretekben megnagyobbított és időtlenített személyiség. A haza a végzet, személyesen is. Nem fontos, “szereted-e”, vagy sem. Egyek vagytok. De úgy látom, és tapasztalom, hogy te -szóval, ünnepélyesen, írásban és a dobogókon- inkább az államszeretetről teszel bizonyságot és hitvallást. A hazától ugyanis nem lehet várni semmit. A haza nem ad érdemrendet, sem állást, sem zsíros kenyeret. A haza csak van.

De az állam ad stallumot, csecse fityegőket szalonkabátodra, príma koncot, ha ügyesen szolgálod, ha füstölővel jársz körülötte, ha -férfiasan, kidüllesztett mellel- megvallod a világ előtt, hogy te szereted az államot akkor is, ha kerékbe törnek. Általában nem törik kerékbe az embert. Éppen ezért, minden államszeretet gyanús. Aki az államot szereti, egy érdeket szeret. Aki a hazát szereti, egy végzetet szeret. Gondolj erre, mikor hörögsz a dobogókon és melled vered.” ( Márai S.)

***

Kultúra, hagyomány.

Ismét csak kérdések, kérdések. Van-e olyan, hogy magyar kultúra? Másképp kérdezem. Van-e olyan, hogy ősi, tiszta magyar kultúra. Ugyanezek a kérdések vonatkoznak a hagyományokra. Természetesen tudom, hogy nincs ősi magyar kultúra. Ahogyan már ősi magyar nép sincsen. Van viszont egy sokszínű multikultúra, melyet a magyar nyelv ural, hordoz, interpretál.

A Teleki Pál földrajztudós és munkatársai által összeállított néprajzi térkép, az ún. vörös térkép, amelyen a magyar lakosságot a vörös szín jelzi. Bp. 1919.

Ami a nyelvet illeti, már-már a huszonkettes csapdája. A nyelv magába zár. Minél bonyolultabb, annál inkább. Ahogyan fent Illyéstől idéztem, alig tudható, a lakosság mely hányada beszélte a “tiszta” magyar nyelvet, az irodalmiról nem is beszélve. Egyáltalán, hol kezdődik a magyar irodalom? Tudom, a Halotti Beszéd-del. És még?Nyilván meghatározható, vagy inkább elhatározható, honnan számítjuk a kultúra kezdeteit. De aligha a sumér rovásíróktól. Meg sem kísérelem, komoly régészeti és nyelvtudományi fogódzókkal rendelkezőknek sem sikerül. Tehát, inkább az érdekel, mi az amit ma kultúrának nevezünk. Vagy inkább, mi az ami a mai “magyarabbaknak” páratlan és utánozhatatlan ebben a kultúrában.

Egy ilyet tudok, ez pedig a nyelv. És én azt gondolom a magyar kultúra a magyar írásbeliséggel indul. Ezzel csak egy baj van, nevezetesen, az hogy a korai írásbeliségnek vajmi kevés köze van a néphez. Ez nem csak magyar sajátosság. A nép ne írjon.

Hivatkoztam az előző irkában Jerofejevre. Ő is a népet üldözi, életre, halálra. Ráadásul Tahó – nak nevezi. De egy tahó ez a Jerofejev! Azt mondja, a népből ki lehet jönni. Ilyen-olyan módon, ilyen-olyan mértékig. De ez egyirányú jövés menés. Aki egyszer kijött a népből, nem tud oda visszamenni. Nem mehet. Az írástudók jöttek ki először a népből. És eszük ágában sem volt, – ma sincs – oda visszamenni.

Nekiálltak kultúrát csinálni. “Az írásbeliség felhalmozódása alkotja a kultúrát.” Ezt a felgyülemlett, nagy mennyiségű leírást irodalomnak nevezzük. Valahogy úgy alakult, hogy bármekkorára is gyülemlett a leírás, a nép valahogy kultúrálatlan maradt.

A nép eszencia. A népies írástudók, hagyományvadászok időnként megpróbálnak visszamenni. De csak bekapnak egy kupicával az eszenciából, azután nyargalnak vissza. A nép mára jobbára túristalátványosság. Nyugtalanít a gondolat, hogy a nép mindmáig írástudatlan.

“III.Béla 1181-ben elrendelte, hogy minden elé kerülő ügyet foglaljanak írásba – ez volt a magyar hivatalos írásbeliség kezdete, ugyanakkor elrendelte a királyi kancellária felállítását, aminek feladata a központi hatalom okmányainak kezelése lett. Országlása alatt keletkezett legrégebbi összefüggő magyar nyelvemlékünk, a Halotti beszéd és könyörgés, továbbá a legrégebbi magyar uralkodói jövedelem-összeírás, s a legrégebbi magyar történeti mű, a Gesta Hungarorum.\”

“Hogy miért olyan érdekes nekünk egy korai nyelvtankönyv? Hát mert a XVI. századig magyarul inkább csak beszéltek, írni viszont alig-alig írtak. Talán furcsának hangzik, de képzeljék el: ki kellett találni, hogy egyáltalán hogyan lehet leírni a magyar nyelvnek azokat a hangzóit, amelyek egyszerűen nem szerepeltek az addig megszokott latin írásjelek között! A protestáns szerzők választották szét a „z” és az „sz”, vagy az „s” és „zs” hangok jelölését; ők állandósították a gy, az ny, a ty betűk, vagy a hosszú ó,ő,ű, az e és az é betű írásmódját – ezeket ugyanis korábban még senki nem írta le! Ezeket a betűket a mai napig is azért írjuk úgy, ahogyan írjuk, mert a reformáció korának tudósai így találták ki, és így rögzítették az új szabályokat – például ebben a kis könyvben. Borzasztóan nehezen olvasható ugyan, mert még sok mindenre nem találtak megoldást: még i betűt használ a j helyett, és például a „magyar nyelv” szóban ahol gy-t mondunk, ott g-t, az ny helyett meg n-et ír, mindegyiken egy vesszővel jelölve a lágyuló kiejtést. De megható látni, hogy valahogy így kezdődött a magyar írásbeliség…”

Azonban a kultúra több mint írásbeliség. A kultúra szorosan összekapcsolódik a társadalommal. Már a 16. szd. végefelé felmerül, hogy a “tömeges” társadalmi kulturáltság csakis egy adott nép polgári állapotában(!) lehetséges.”

Balassitól, Zrínyitől még jó háromszáz év, mire a mai értelemben vett kultúra kialakul. Amikor is nem a származás alapján, hanem a “műveltsége” szerint különbözteti meg magát a népből kijött az övéitől. Még vagy százötven év Rousseau-tól a 18. sz. végéig, amig a fogalom úgy-ahogy a helyére kerül. ” Azaz a kultúra fogalma magába foglal mindenfajta teremto tevékenységet és azok eredményeit, ekképp valamiféle értéket is.” (*Kondor Zsuzsa)

Érdekes paradoxonhoz érkezünk. Összekapcsolódik a kultúra fogalma Mirabeau nyelvi leleményével a “civilisation” – nal. És “ezek így ketten” természetellenesek.

” A természet fogalmához tapad minden olyan jellemző, mely a kultúra jellemzőinek ellentettje.” Egyszerűbben fogalmazva: az ember minden tárgyiasított, értékteremtő műve a természet ellenére, rovására történik. Ebben az értelemben pedig a természetvédők, a már-már militarizálódó “zöldek” a kultúra rombolói. Hehe. Jónagy bazmeg van.

Suivez la femme…avagy rohanunk a forradalomba. Most nem annyira a politikáról lenne szó, bár a Francia forradalomnak tömör bevezetője – “A forradalom során az országot a pénzügyi csőd közelébe vezető abszolutista rendszert megbuktatták, ám a gazdasági és társadalmi válságot nem sikerült felszámolni. Végül sem a kialakult alkotmányos monarchia, sem az azt követő köztársasági államrend nem bizonyulhatott tartósnak, és az események végül Bonaparte Napóleon, a tehetséges tábornok diktatúrájába torkolltak” (Wikipédia) félelmetesen hasonlít napjaink rendszerváltására, a szavazófülke forradalmára.

A forradalmakkal az a baj, hogy nem oldanak meg semmit. Lehet, lerombolnak egy csomó elavult ideológiai, tárgyi és emberi akadályt, hogy azután a romokon folytatódjék az emberi lét építkezése, lényegében ugyanúgy. Magát az emberi természetetet kellene lerombolni ahhoz, hogy valami egészen más sikeredjen. Ahogyan Bibó mondaná, a forradalom pillanatnyi erőszak, a diktatúra az állandósult erőszak. Hehe.

A kor társadalmainak mozgató rugója a felvilágosodásnak nevezett folyamat. Ezen nem annyira a szántóvetők ablakán beszűrődő hajnali sugarakat kell érteni, mint inkább azon gondolati teljesítményeket, amelyek a szántóvetés kegyelméből az anyagi biztonság kellemes, barátságos dolgozószobáinak mélyén születtek. A nép egyszerű matériája nem igazán befogadója a bonyolult és elvont eszmetársításoknak. Egyszerű szóból ért az ember. Jelszóból. “Akasszátok föl a királyokat!” – ez a tiszta beszéd.

Így azután nem kell csodálkozni azon, hogy a forradalmak rendszerint terrorba torkollanak, sajátjukba, vagy a megtorlásukra alkalmazottba. Amikor pedig a nép belefárad, kiábrándul, jöhet újra a monarchikus, boldog békeidő. Azt mondtuk valahol, hogy a francia forradalom korától számítjuk a nacionalizmus, mint eszme, térhódítását. De e kortól számíthatjuk a liberalizmust is, mint szellemi irányt. Egyikkel sem lenne semmi baj, nincs is, amíg valamelyik utcára nem kerül. Direkt vagy közvetett módon, mindkettő igen káros az emberek egészségére nézve.

A nacionalizmussal egyszerű a dolgunk. Tudjuk, mire jó, hova vezet. Leginkább sehova. Vagy mégis? De erről később. A francia forradalomnak köszönhető a polgárosodás is. Bibó így ír erről: “A vagyonos polgárság előretört mint uralkodó vagy az uralomban az arisztokráciával együtt részt vevő osztály, úgy is, mint haszonélvezője mindama előnyöknek, melyeket számára a francia forradalom a feudális kiváltságok eltörlésével és egy sor tevékenység szabaddá tételével megnyitott.”

Most nem tudom, talán örülnöm kellene. Röpke kétszáz év után a fülkeforradalom Vezére hitet tett, márpedig lesz magyar polgárság, ha beledöglünk is. Megváltozunk vezényszóra. Eddig ugyanis mértékadó nem volt, legalábbis szerintem. Illetve a nem úgy, ahogyan egy többé-kevésbé zavartalan polgárosodási folyamat eredményeként lennie kellett volna. Ami volt, van, azt amolyan diaszpórapolgárságként lehetne értelmezni. Itt azonban megkerülhetetlen némi zsidózás.

Ígérem, mértéktartó leszek. Sőt. Mosom kezeimet. Zsidózzon helyettem Gorkij.

“Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ország, ennek az országnak meg zsidai, – egészen közönséges zsidók, s felettébb alkalmasak pogromok, rágalmak és egyéb állami szükségletek céljaira. Ebben az országban ez a szokás járta: valahányszor a törzsökös lakosság jelét mutatta annak, hogy elégedetlen a sorsával, a rendre ügyelő megfigyelőállomások felől, amelyek az urak lakhelyét övezték, felharsant a reménnyel kecsegtető hívó szó: – Lépj közelebb, ó nép, a trónushoz, amelyen a hatalom az ülepét nyugtatja!…Miért háborogtok? – Nagy jó uraink, nincs mit ennünk! – És fogaitok vannak-e még? – Van még egypár… – No lám, milyen ravaszok vagytok: mindig addig mesterkedtek, amíg sikerül valamit elrejtenetek a felsőbbség keze elől ! S ha úgy találták az urak, hogy a fogak végleges kiverése elegendő a háborgás lecsillapításához, haladéktalanul ehhez a rendszabályhoz folyamodtak, ha azonban úgy vélték, hogy ezzel nem lehet helyreállítani a harmóniát, másképp próbáltak zöld ágra vergődni. Elővették legcsábosabb hangjukat, s azt kérdezték: – Hát mit akartok voltaképpen? – Egy kis földecskét, ha lehetne… Akadtak, akik az államérdekek iránt tanúsított elvakult érzéketlenségükben még tovább mentek, és így rimánkodtak: – Meg reformok is elkelnének,…ha például kimondanánk, hogy a fogaink, a bordáink és a zsigereink magántulajdonunknak tekintendők, vagy valami effélének, és tilos feleslegesen hozzájuk nyúlni !

Az urak ekkor elkezdtek a lelkükre beszélni: – Eh, testvérek! Mire jó ezek az ábrándozások? Hiszen megíratott: “Nemcsak kenyérrel él az ember”, meg az is írva vagyon: “Egy megöltért két meg nem öltet adnak!” – No és azok hajlandók is rá? – Kik? – Hát a meg nem öltek? – Istenem! Hát persze!….Hanem mondanánk ám valamit, fiúk: nem volna-e jobb, ha felesleges lázadozás helyett inkább elmennétek kicsit megtépázni a zsidókat? Mert mire valók, ha nem erre?

A törzsökösök töprengenek egy darabig, de látják, hogy nem lehet itt semmi okosat várni, azon az egyen kívül, amit az urak javasoltak, így hát rászánják magukat: – No akkor gyerünk fiúk, isten nevében….

Feldúltak vagy félszáz házat, lemészároltak néhány zsidót, mire belefáradtak ebbe a nagy munkába, vágyaik is lecsillapodtak, s így aztán diadalmaskodott a Rend !…”

A zsidózás úgy jön ide, hogy: “A 19.századi magyarországi polgárosodás húzóereje a hazai zsidóság asszimilációra kész és a magyarosodást nem értékvesztésként, hanem óriási lehetőségként felfogó, zömében neológ csoportja volt. Ez a réteg hajlandóságot mutatott a társadalmi mobilitásra, iskolázottsága, nyelvtudása messze meghaladta a korabeli magyar átlagot, szakmája révén pedig (kereskedő, orvos, értelmiségi szabadpályák stb.) pontosan azt az űrt töltötte be, mely a rendies szerkezetű magyarországi környezet sajátja volt, tehát a „modern” szellemű zsidóság (és még az asszimilálódott nemzetiségiek, pl. tótok, örmények) polgárosította a dualizmuskori Magyarországot.\” (Victor Carady)

A magyar zsidóságot a magyar csendörök deportálták. Hallgassuk meg Edmund Veesenmayert, aki a nürnbergi perben a következőket mondta: „Ha a magyarok vaskövetkezetességgel tagadták volna meg a német kívánságot a zsidókérdésben, annak megoldására sor nem kerülhetett volna. Nyomás lett volna, de — az 1944-es év már »krízisév« volt — nem lett volna hatalmi erő egymillió ember megjelölésére, összefogására és deportálására. Ez egy olyan hatalmas rendőri feladat, amelynek elvégzését három hónap alatt csak a lelkes magyar teljes hatósági és karhatalmi apparátus tette lehetővé. Kívülről nem tudtak volna megfelelő erőt hozni e célra, mert csak az tudta volna elvégezni, amelyik az országot, népét ismeri s a nyelvet beszéli. Eichmannak csak igen kis törzse volt. Ilyen gyorsan és ennyire súrlódásmentesen — csak a magyar kormány teljes segítségével volt lehetséges.” (Márai)

Azt hiszem erről bőven elég ennyi, még nekem esnek a hazai nemzetmentők. De legalább ennyi átmenetre szükségem van, hogy eljussak a modernitásba. Már említettem, a polgárosodás – folyamat. Hogy Magyarországon miért nem alakult ki mindmáig számottevő polgárság, arra bőséges mentségünk van a feudális berendezkedés urambátyám világától kezdődően a szocializmus kísérletéig. De semmiképp nem magyarázható a kapitalizmus hiányával. A polgáriasodás nem azonos a kapitalista fejlődéssel, mert a polgáriasodásban nagyon sok egyéb elem van: az együttélés képessége, a konfliktusmegoldó képesség, a feszültségfeloldó képesség, a megújulási képesség, a környezet védelmének, a környezet tisztántartásának, az együttélés biztonságának a kérdései. Ebben az értelmében olyan rendezett emberi együttélést fejez ki, amely a világosan megfogalmazott és jogi egyenlőséget biztosító törvények uralmán nyugszik.

Max Weber szerint a polgár legalább háromféle dolgot jelent, osztályt a társadalmon belül, gazdaságilag pozicionált és ennek megfelelő értékekkel rendelkező egyént, illetve politikai csoportot, továbbá egy vagyonos és művelt elitet. Tőkéczky szerint a szolid polgári szerzők egykori álma, a “kultúrállam” még sehol sem látszik és nem is látszhat, hiszen a termelési hatékonyság hihetetlen fokozásával szemben az emberi szocializáció és nevelés hatásfoka inkább csökkent. Az egyéniség kultusza nem tűri sehol a korlátozást – minden értelmes nevelés egyik alapját. A tömegkommunikációs és világkereskedelmi “forradalom” után nem beszélhetünk többé klasszikus értelemben vett polgárosodásról. A mindenkor konkrét fogyasztást nem érdekli az ember mint erkölcsi-kulturális lény. A jogok és kötelességek egyensúlyának felborításával kialakult egy a puszta evilági fogyasztói önzésbe fordított s emberjogi idealista manipulációval fedezett emberkép. Ez a politika és ideológia a kevesek, a gazdagok és hatalmasok szimpla üzlete.

“Nálunk most a polgárosulás úgy kezdődik, hogy a központi hatalom dönt a volt állami vagyon elosztásáról. (…) Ez azt is jelenti, hogy a nyugat-európai polgárosodással szemben itt nem a polgár maga csinálja önmagát (self made man), (…) hanem fentről “csinálják.” (…) Nagy kérdés, hogy kiből legyen polgár(…) de a kérdések kérdése az, hogy sem az esetleges “kinevezett polgárság”, sem az átmeneti nómenklatúra, sem a feltámasztani akart régi tulajdonosok utódai nem bizonyították még, hogy saját kockázatukra és a nemzetgazdaság javára tudnak-e egyátalán gazdálkodni.” – Mondja Losonczy Ágnes a kilencvenes évek legelején.

Kutatók egyre inkább ama közös véleményre jutnak, hogy amit eddig kapitalizmusnak neveztünk annak vége. Főként társadalomkutatók nevet is adtak az új formációnak, sőt a régit is egyre inkább „modernitásnak” gondolják nevezni, a legújabbat pedig második modernitásnak. A modernitások közötti különbséget főleg a térbeliségben jelentkező eltérés adja, annak minden egyéb következményével. Nevezetesen a kapitalista gazdasági rendszer világméretűvé, transznacionálissá válása. Az ellentmondás a világméretű kapitalizmus és a kapitalizmus vége fogalmak között abból ered, hogy a kapitalista rendszer nem egyszerűen gazdasági működés, hanem egyfajta társadalmi szerződésen alapuló viszony, mely rendezett keretet ad a piacgazdaságra és demokráciára alapozott nemzetállami működések számára. Ez a társadalmi szerződés látszik jelenkorunkban összedőlni.

Az első modernitás még jól köthető a nemzetállamokhoz, mondhatjuk maga hozta létre. A 19. szd. előtt még nem beszélünk nemzetállamokról. A nemzetállam léte feltétele, kerete és kontrollja a kapitalizmus társadalmi szerződésének. A nemzetállamok intézményeikkel, preferenciáikkal, adórendszereikkel, piacgazdálkodásukkal egyfajta szabályzóként, ha úgy tetszik fékként is működnek a profitorientáció mindent elsöprő lendületének elfogadható keretek közé szorítása érdekében. És a kapitalizmus végét nem lehet egy ponttal a végén elintézni. Mert az intézményrendszerek, viszonyok és vívmányok – (ellenében) – nem dobhatók félre egyik napról a másikra. És amikor a rendszerváltást választottuk, úgy tűnik, az első modernitás intézményrendszereit vettük alapul. Ezenközben pedig a nyugati típusú civilizáció már a második modernitás fenyegető kihívásaival kell szembenézzen. Ez a kihívás pedig a globalizáció.

Nekünk meg még polgárságunk sincsen, vazze. Vagy legalább egy kis öntudatos középosztályunk. Kérjük vissza a nemzetállamot ! Kell egy vezér!

You can leave a response, or trackback from your own site.

3 hozzászólás to “Nép,nemzet,haza”

  1. admin szerint:

    Örökös szellemi napfogyatkozás.
    Mondok más példákat, hogy szerintem mi a haza. Két ember beszélgetéséből a zsúfolt buszon elég minden harmadik szót hallanod, és tudod, miről beszélnek. Ez csak itthon lehetséges. Itt tudod legjobban, mit gondol, mit akar a másik. (…
    Az ország, ahol születtél természetes kötödés: ott vannak a legelemibb, legközvetlenebb, legérzékibb emlékeid, kapcsolataid, viszonyaid. Senki nem tett ezért semmit – aki egy faluszéli kunyhóba született, annak ott a haza – a legkevesebbet pedig éppen a kormányok teszik, mindegy milyen címkét aggatnak magukra. Akkor már sokkal többet a költők. Ők értik a kötődések természetét, tudják, hogy a folyón igazából nem is hajók úsznak, hanem érzelmek. Ha valahol otthon vagy, akkor ettől.
    De akiket lépten-nyomon lehazaárulóznak, azok soha nincsenek, nem lehetnek igazán otthon. (Bruck András.

  2. admin szerint:

    A nemzetek megosztók(…) mert minden nemzet különbnek érzi önmagát és Isten által kiválasztottnak. Isten nem, az EU viszont megőrizte Európát egy újabb nagy háborútól. A balkáni háború beszédes bizonyítéka annak, mennyire veszélyes és kártékony a nemzet eszményítése. A nemzet romboló fogalommá lett. (Klug Csaba 2019

Leave a Reply

Powered by WordPress and Bootstrap4