Warning: Declaration of AMW_Related_Sub_Items_Walker::walk($elements, $max_depth) should be compatible with Walker::walk($elements, $max_depth, ...$args) in /web/htdocs4/belayahu/home/www/wp-content/plugins/advanced-menu-widget/class-advanced-menu-walker.php on line 0
Rendszerváltás alulnézetemben – Firkál(g)atok

Rendszerváltás alulnézetemben

Ez az iromány az IDE fórumán 2007-ben megkezdett kísérlet az engem, (s feltehetően a hozzám felfogásban közelebb állókat) érdeklő fogalmak tisztázására. Ezek a fogalmak azzal a közel húsz éves folyamattal kapcsolatosak, amelyet mi és ma, rendszerváltásnak nevezünk.

“Fürdőhelyeken úgy tesz a sors a társasággal, mint egy tucat kártyával: összekever alsót, felsőt, királyt, disznót. Az ember megismerkedik egymással, mert kénytelen vele, s ott ül aztán egy szép esős idő alkalmával a veranda alatt X gróf, Y grófné két kisfiával, Z gyapjúkereskedő, A szinész, B gőzhajókapitány, C tiszttartó, D lapszerkesztő, E orvos, F tisztelendő úr, G dandy, azután táblabíró Tallérossy von Zebulon, aztán meg egy vad poéta. Beszédbe kell elegyedni egymással, mert az eső nem ereszt sehova. Nyögve nyelés kezdődik, hogy miről is, merthogy mindannyian annyit értünk egymás szakmájáról hogy…vagyis semennyit, így azután a társalgás folytonosan megreked, minden újabb kínos kísérlet után csak még kínosabb lesz. S így akadunk fel, valahányszor el akarunk indulni, míg végre Tallérossy Zebulon kitalálja a nyitját: elkezd politizálni; ott azután mind otthon vagyunk, nincs járatlan elme, nincs bátortalan hang; beleszól gróf, grófné, gazda, kereskedő, orvos, gőzhajókapitány, szerkesztő és poéta; egyszerre hatan is beszélünk, mégis értjük egymást. (idézett rész: Jókai M.-Miért vagyunk kénytelenek politizálni)

Természetesen a fogalmak nem a rendszerváltás generálta újdonságok, de számunkra itt és most nyernének értelmezést és tartalmat, bármi légyen is az. Az én alapállásom a pozitív megközelítés. Bizonyára nem fog sikerülni a témák indulatmentes és főleg tudományos kitárgyalása, de szeretnék korlátaim ellenére törekedni erre, és tárgyilagos maradni, amennyire egy építésztől telik.

Amikor egy átalakulás folyamatát vizsgáljuk, többféle közelítési lehetőség áll rendelkezésünkre. Aligha elképzelhető, hogy egy olyan bonyolult valami, mint az emberek együttélése, egyetlen közelítésből leírható lenne. A rendszerszemléletről beszélek. Nem lehetünk egyaránt járatosak a történelem, közgazdaságtan, szociológia stb. tudományágaiban, pedig alighanem csak a vizsgálódások összessége visz közelebb az emberek által végbevitt folyamatok megismeréséhez.

Az én kiinduló pontom az élet maga. Az élet véletlenszerű keletkezésének és az evolúciós folyamatnak az elfogadása alapfeltétele gondolkodásomnak. Az igazi elmélet az, amelyik bizonyítható, de legalább cáfolható és vitatható, nem létező dolgokkal egyiket sem lehet megtenni. És az elmélet lényege az, hogy az életet a “Levés Egyetemes Akarata”(* irányítja. Ez az akarat pedig nem más, mint az élet fenntartásának elsődleges folyamata, táplálkozás, szaporodás.

Az emberiség fejlődése mindenkor e két alapvető szükséglet mentén/miatt halad előre, (vagy áll le). Minden egyéb csak következmény. A társadalmak az ezen alapfeltételeknek legjobban megfelelő helyeken alakulnak ki és fejlődnek kultúrává, vagy halnak ki ezek hiányában. A „Levés Egyetemes Akarata”, az élet evolúciós folyamatának elfogadása nélkül olyan dolgokat kellene kétség tárgyává tenni, mint a DNS, a reprodukciós minták és örökítési folyamatok, a természetes szelekció, alkalmazkodás, viselkedés és így tovább.

Miért tartottam fontosnak fentiek előrebocsátását. Mert az emberek – mint azonos egyedekből álló faj- együttélési formája egyszerű értelemben a társas viszony, bonyolultabban a kölcsönösségi viszonyokon alapuló szerveződés. És e viszony fennmaradásának elsődleges feltétele a létfenntartás. Másodlagos viszonyokon azután érthetünk különféle összetevőket, amelyek olyan további szerveződésekre adhatnak lehetőséget, mint például a gazdasági, politikai, vallási szerveződési formák. Ezt a szerveződést nevezzük társadalomnak.

Eljutottunk tehát a társadalomig. A társadalom nem egy statikus valami. Milyen a jelenkor magyar társadalma? Multicolor. Társadalomkutatók is bevallják, nem tudnak olyan modellt, amely egyetemesen leírhatná. A különböző összetevők kutatása és a kutatások összegzése adhat egyfajta meghatározást, illetve körülírást. A körülírás pedig úgy szólna, hogy a nyugati típusú társadalmakhoz közel álló, multikulturális, nem rendelkezik kiugró dominanciával sem gazdálkodási, sem etnikai, sem vallási, sem politikai értelemben. A közelmúltban lezajlott társadalmi átalakulás pedig erősíti ezt a megállapítást. Azokat a társadalmi átalakulásokat, amelyek a politikai, gazdasági berendezkedések megváltozásával járnak  rendszerváltozásnak nevezzük.

(*)Vonnegut: A Titán szirénjei

Volt-e, van-e Magyarországon rendszerváltás?

Nem is egyszer, de bennünket a legutóbbi érdekel. 1989. október 23.-án Szűrös Mátyás kikiáltotta a Magyar Köztársaságot. Ezzel az aktussal lezárult? a magyar történelem egy közel fél évszázados szakasza. Ez a szakasz az 1917-es oroszországi forradalom győzelme generálta hatalmas, az egész világra kihatással bíró ideológiai-társadalmi-politikai rendszer a szocializmus térhódítása. A III. Köztársaság kikiáltásával Magyarország szakított a szocialista berendezkedéssel és új útra lépett.

Előre, avagy hátra?

A “Levés Egyetemes Akarata” címén kvázi összekapcsoltuk az ideológiát a gazdasággal. Vagyis mondhatjuk(?), hogy a társadalmakat e két erő mozgatja. Amennyiben mozgató, irányító hatásról beszélünk legyen ez a két (erő)hatás a piac és ideológia. Amikor ugyanis választ keresünk a rendszerváltozás kérdésére, és mert Magyarország egy szocialista rendszerből lépett a változtatás útjára, elkerülhetetlen a szocializmus és a kapitalizmus (ideológiai és piac) rendszereinek összehasonlítása.

Mindenek előtt azonban szögezzünk le egy retorikai téveszmét: sem Magyarországon sem másutt kommunizmus nem létezett.

Szocializmus-kapitalizmus.

A rendszerek négy ismérv segítségével írhatók le, hasonlíthatók össze. Ezek a politikai struktúra, a tulajdon, a koordináció, és az ideológia. (* A korai szocialistákat (Saint-Simon, Owen, Fourier) átlépve – de nem lebecsülve – Marx felfogásával érdemes kezdeni. És a részleteket átlépve, arra hívni fel a figyelmet, hogy bárhogyan is keressük, sem nála, de másnál sem találhatjuk meg, a megvalósítás lépéseinek kidolgozott forgatókönyvét. Bármely rendszer három szükséges, de elégséges feltétel együttes jelenléte esetén működőképes. Ezek: a tulajdonviszonyok, a koordináció és a politikai hatalom birtoklása. A szocializmusban: domináns köztulajdon, bürokratikus központi koordináció és diktatórikus (szocialista-kommunista) egypártrendszer. A kapitalizmusban: domináns magántulajdon, a koordinációt legnagyobb részt a piac látja el, és a politikai hatalom a magántulajdon és a piac mellett áll.

Megtörtént-e Magyarországon a rendszerváltás?

A válasz: Igen. Ha a hármas feltételt vizsgáljuk és elfogadjuk: – függetlenül a kialakulás folyamatától: 1. a magyar GDP 2004.évi teljesítményéből a magánszektor részesedése 80 %. 2. a koordináció dominánsa a piac, az EBRD a piacgazdaság átalakulási fokát jelző indexében a legmagasabb érték szerepel. 3. A politikai rend a magántulajdon és a piacgazdaság védelme irányában működik. (*

Előrelépés, avagy hátra?

A klasszikus (Marx-Lenin-Sztálinista) szocialista rendszerek európai összeomlásával az irány előrének tekinthető. Ám a kérdés az, hogy az előre a kapitalizmus melyik fázisát jelenti gazdasági, politikai, erkölcsi értelemben is. Emlékezzünk, a kapitalizmust már Marx sem tekintette véglegesnek, másképp nem vázolta volna fel egy azt meghaladó rendszer lehetőségét. A kapitalizmus a világban elfoglalt helyét pedig jelenleg aligha minősíthetjük túlhaladottnak.

(* – Kornai:Szocializmus, kapitalizmus, demokrácia és rendszerváltás.

Van-e harmadik út?..(avagy negyedik köztársaság?

„A harmadik út a harmadik világba vezet..” – mondja Mart Laar. Folytassuk az előzőekben vázolt – főleg közgazdasági megközelítésű – kritérium vizsgálatot. Amennyiben azt mondtuk, hogy a tulajdonformák és koordináció tekintetében a szocializmust a döntően állami tulajdon és bürokratikus központi szabályozás, a kapitalizmust a magántulajdon és piaci szabályozás jellemzi, úgy a harmadik út ezek keveréke kell(ene) legyen. Ez nem ismeretlen dolog, legjellemzőbb formája a szövetkezeti (kommunális) tulajdon és a rá épülő szabályozás, mely egyidejűleg próbál eleget tenni a szövetkezeti-önkormányzati koordináció és a piac szabályzó feltételeinek. Itt a piac tekintetében azonban jelentős konszenzus szükségeltetik a szektorok tekintetében a fogyasztás szabályozására.

Történelmi példák bizonyítják, hogy már a kialakuláskor jelentkeznek komoly problémák. Ha a részt vevők egy része pozitívan fogadja is, a későbbiekben a dominancia eléréséhez jelentős kényszer társul. Nem hinném, hogy különösen bizonygatni kellene, miért nem voltak sikeresek az erre irányuló törekvések, még közöttünk vannak akik a magyarországi viszonyokat átélték. De említhetnénk Jugoszlávia, vagy akár Kína meglehetősen tragikusra sikeredett kísérleteit is. Mondhatnánk úgy is, hogy a világméretekben adott makroökológiai környezet – nagyon finoman fogalmazva – nem barátságos környezet semmiféle harmadik (akárhányadik) út számára. Természetesen létrejöhetnek egyes szektorokban kisebb nagyobb társulások, azonban a gazdaság és “intézményei” egészére az uralkodó domináns nagy rendszer(ek?) ellenében hatásuk korlátozott. Amennyiben van (lenne) harmadik út, annak ígérgetése, erőltetése jelenlegi viszonyok közepette nem lehet több politikai kampányfogásnál.

Amikor Magyarország a kapitalizmushoz való visszatérést “választotta” aligha számolt azzal, hogy nem ugyanabba a folyóba lép vissza. A töretlen kapitalizmust gyakorló országok kapitalizmusai folyamatosan alakultak, fejlődtek, és rendelkeznek megfelelő gazdasági, intézményi, jogi és ideológiai környezettel. Magyarországnak fel kell zárkóznia.

A kapitalizmus előzetes kialakulása és megszilárdulása feltétele a demokrácia sikeres működésének, a demokratikus intézmények kiépítését e feltétel teljesüléséig sokak szerint el lehet, illetve el kell halasztani. Másrészről viszont Kelet-Európában a kapitalizmus kiépítése már önmagában is egy demokratikus keretek közt végbemenő, tudatos politikai projekt. (…) “Nem a nyugat-európai mintaországokban »természetes, endogén« fejlődés során kialakult kapitalizmusáról van szó, hanem egy előre megtervezett és a politikai elit által működésbe hozott gépezetről. A piaci viszonyokat és a magántulajdont nem a tőkésosztály alakítja ki és védelmezi, hanem maga az állam a gazdaságpolitikai reformokon keresztül.” (Claus Offe)

Orbán Viktor…egy évtizeden át módszeresen a politikai közép felszámolására törekedett, és abból építkezett amit a jobboldalon talált. 1944-47 után a kommunista hatalom eltaposta a jobboldali gondolkodás intézményeit…a jobboldal …kimaradt a világkapitalizmus és a parlamentarizmus ötvenes-hatvanas évekbeli aranykorából, sokban megmaradt a piacgazdaság és a tömegdemokrácia végét gondoló harmincas évekbeli eszméinél. (Tölgyessy P. 2010.03.)

A felzárkózás hogyan és mikéntje, de a miértje is bőven ad okot elmélkedésre. A szocialista időszak – annak rendszerváltást megelőző reform-szocialista erőfeszítései ellenére – egy gazdasági teljesítményben gyenge, szociális juttatásaiban pazarló és ennek megfelelően eladósodott állapottal zárult. Amint – korábban Marxot említve – már mondottuk, nem lévén részletes forgatókönyv az ilyen vagy olyan változások hogyanjára, a magyar rendszerváltás is koncepció nélkül ment végbe, egyik lépés a másik után, “nézzük hová jutunk”? Nem kell tehát csodálkozni azon, hogy alig vagyunk előrébb, mint a reformszocializmus idejében, újabb is újabb fájdalmas kiigazító lépések szükségesek a felzárkózáshoz. Ma már elméleti kérdés, hogy lehetett volna másként is. És ha már a koncepciónál tartunk, lassan eljutunk az IDEológiáig is. Vagy annak hiányához?

Miközben nagyjából azt mondtuk, hogy nemigen van harmadik út, a különös az, hogy a magyar rendszerváltás egy sajátos harmadik úton jár. Egyhelyben. A rendszerváltás első kormánya igyekezett a kapitalista kritériumoknak eleget tenni. És a privatizációs folyamat feltételeinek megteremtésével a legfontosabb összetevő az állami tulajdon magántulajdonná válása viszonylag gyorsan végbe is ment. A hogyan persze, felvet számos anyagi, erkölcsi problémát, de végső soron elhárultak az akadályok a piacgazdasági folyamatok beindulása elől. Sajnálatos, hogy tovább már nem jutott a folyamat, elsősorban a színpadra lépő politikai erők mohóságának köszönhetően. Ez a helyzet így utólag szemlélve akár borítékolható is lehetett volna.

“Tetszettek volna forradalmat csinálni!”

Sokszor felbukkan az idézet és számos belemagyarázata. Pedig valójában magát a rendszerváltás kritikáit válaszolja meg. Így citálva, sajnálatos módon szűkszavú nyilatkozat. Talán, megfelelő kommunikációja rengeteg bajnak vehette volna elejét. Igen, lehetett volna az átmenetet fegyverrel és véráldozatokkal is megteremteni. A posztszocialista hatalom ugyan meggyengült, de nem annyira, hogy ellenállás nélkül feladja állásait. És a tárgyaló asztalnál nyilván kemény alkuk és kompromisszumok árán kerülhetett sor olyan egyezségre, amelyek a békés átmenethez vezettek. Sem a cseheknél, sem a románoknál ilyesmire nem volt esély. Aligha volt várható, hogy a szocialista rendszer kedvezményezettjei ellenszolgáltatás nélkül lemondanak a politikai hatalom biztosította állami vagyon “kezeléséről.”

Privatizáció.

 A magánszektor fejlődésének feltétele az állami tulajdon minél előbbi lebontása, és ez meg is történt. Ahogy korábban említettük, stratégia nélkül. Alapvetően két úton mehet végbe. A tulajdon eladásával, vagy pedig szétosztásával. Bármelyik változat működőképes, de az első változat valamivel gyakorlatiasabb mert közvetlen “bevételt” eredményez, ami közvetlen működő tőkévé (lenne) konvertálható. Az állami tulajdon valamilyen értéken történő ingyenes szétosztása ugyan “jobb közérzetet” eredményez, ám szétaprózottsága nehezebben áll össze hatékony tőkévé, ezért a növekedési folyamat lelassul. Magyarország az első “stratégiát” választotta. Ám éppen a fentebb említett “ellenszolgáltatás” teljesítése, valamint a “vevői” érdeklődés mielőbbi (áron aluli és tőkebevitelt nem megkövetelő) realizálása jelentős veszteségekkel záruló mérleget eredményezett és a működésbe hozható tőkekoncentráció ugyanolyan akadályává válhatott, mint a szétosztó módszer. A privatizáció ilyetén végbemenetele, valamint az a súlyos hiba, hogy az előző rendszer kedvezményezettjeinek ellentételezése nem járt együtt a hatalomhoz történő hozzáférés kizárásával, vagy jelentős korlátozásával, olyan indulatokat generált a társadalmi igazságosságot illetően amelyek alighanem mai problémáink egyik fő forrásai.

Eredeti tőkefelhalmozás.

 Nevezzük nyugodtan így a privatizációs folyamatot. Érintettük korábban is, hogy a magyarországi eredeti tőkefelhalmozás nem alakul(t) túl szerencsésen. A privatizáció stratégia nélküliségét bátran nevezhetjük hozzá nem értésnek is. A magyar berendezkedés köztes állapotának főszereplője még mindig az állam. Kincstári kapitalizmus. Nem is lehet másként. A politikai pártok előtt megnyíltak a hatalomért folytatható verseny lehetőségei. A politikai hatalom birtoklása a közpénzek feletti rendelkezés lehetősége, egyszersmind az eredeti tőkefelhalmozás elsődleges forrása. Az átalakulás politikai zűrzavarában, mind a mai napig is átláthatatlan “tranzakciók” (morális értelemben lopás) célja a közpénzek magánvagyonná konvertálása, legyen a közvetítő fantom KFT avagy pártkassza, közbeszerzés vagy közönséges mutyi. E helyzet felszámolásának ellenérdekeltsége jól követhető a parlamenti pártok magatartásában.

“Lehetne is jobb kapitalizmus Magyarországon mint a kacagányos bohócoké, de nekünk úgy látszik ilyen a színvonalunk, ezt lehet eladni. Az eredeti tőkefelhalmozás mindenhol undorító folyamat volt, és az is marad. Véres torkú farkasok marakodása – csak közben ne hirdetnék állandóan, hogy ők a jó keresztények.” (Lexa56) A szocializmus mesterségesen fenntartott “jóléti államának” továbbvitele tarthatatlan kapitalista körülmények között. Minden próbálkozás és konvergencia törekvés a következő választáson elnyerte (elnyeri) “méltó büntetését”. Természetes tehát, hogy a a hatalomért folytatott verseny elsődleges fegyvere a hazugság, fedezet nélküli populista ígérgetés. Szándékosan kerültem eddig a posztszocialista államok összehasonlítását. Most e legutóbbi mondat alapján mégis megteszem: másutt sem jobb a helyzet.

“A tőkés újratermelés a tőkés vállalkozók szabad tevékenysége folytán a -termelés a termelésért-, az értéktöbblet termeléséért, illetve annak realizálásáért folyik.” (Krausz T.) Vagyis az eredeti tőkefelhalmozás értéktermelő cselekvést takar, abból, illetve annak (extra)profitjából, kizsákmányolásból stb. ered. A hazai privatizáció – a rendszerváltó “elit” által vezérelt osztozkodás – spontán, a helyzetet kihasználó magántőke kialakulás semmiképp sem nevezhető eredeti tőkefelhalmozásnak. Így nem csodálkozhatunk azon, hogy a gazdasági növekedést statisztikusan jelző eredmények sokkal inkább a beáramló külföldi tőke és az azzal működtetett termelés eredményei, semmint a hazai vállalkozások teljesítménye. Márpedig a kapitalizmusnak szüksége lenne a nemzeti burzsoáziára.

„Meg kellett volna találni azt a nyolc-tíz nagyvállalkozót, akik majd Magyarország nagytőkései lesznek… Ezeket kellett volna – nem kormányzati eszközökkel, hanem banki kapcsolatokon keresztül – támogatni. Ezekkel kellett volna személyes kontaktust kiépíteni, amelyet ők aztán jól tudtak volna használni a piacon mint versenyelőnyt. Azt a kapcsolatot, amely őket így Magyarország miniszterelnökéhez vagy annak legbelső köréhez fűzte. Igen, az ország nyolc-tíz nagytőkés gazdasági érdekszférájává vált volna meghatározott területeken… Ezzel a nyolc-tíz nagytőkéssel kellett volna kiegyezni…Aztán már hagyni, hogy az üzlet a maga logikája szerint elrendezze a többit. ” (Orbán 1994.)

De a demokrata Antall nem törődött, törődhetett ilyesmivel. Egyes becslések szerint a privatizáció mintegy nyolcvan százalékos. Marad még tehát húsz százalék amiből eredeti(működő) tőkét lehetne? kovácsolni. (Ja. Amit nemrég még döntöttünk.) Úgy tűnik, a magyarországi eredeti tőkefelhalmozás – legalább is a magyar vállalkozásokra nézve – elmaradt. Ilyen módon pedig a külföldi beruházók által teremtett és lefölözött haszonra alig számíthatunk. A magyar GDP “hozzájárulás” pedig elmegy állam-háztartásra és szocialzációra. Hogyan lesz itt előre ?

Nemzeti (tőkés) burzsoázia helyett „nomenklatura-burzsoázia” ? (*

A kérdés arra vonatkozik, hogy átmentette-e magát a régi rendszer kedvezményezett rétege mind politikai, mind pedig gazdasági, kulturális értelemben. Válaszolhatunk egyszerűen és bonyolultabban is. Maradjunk egyfajta populista egyszerűségnél. Egy négyéves időszakot átfogó vizsgálat – 1998-2001 – alapján az derül ki, hogy amíg gazdasági elit tagjai közül 1988-ban 83,3 % volt MSZMP tag, addig ez a szám 2001-re 26.8 %-ra csökkent. (**

Ez a trend pedig 2001 után is folytatódni látszik. Vagyis ha a kérdést úgy tesszük fel, hogy megtörtént-e a rendszerváltás utáni elitcsere, akkor a válasz az, hogy döntően igen, mind politika, mind pedig gazdasági és kulturális értelemben is. Egy 2002-ben közzétett kutatás pedig úgy találja, hogy a kulturális elit 71,2 – a gazdasági 72,2 – a politikai elit 64,3 %-a sohasem volt MSZP tag. Fel és lemenőkről nem esik szó. A számok persze nem súlyozzák a pozícióban maradt tagok elfoglalt helyéből és súlyából adódó hatását, ám ez nem jelenti azt, hogy a rendszerváltás e tekintetben nem valósult volna meg. \”A kapitalista gazdaság (előbb-utóbb) kitermeli a maga vezető rétegét. Adoptálja, magába olvasztja azokat akik alkalmasak(…)és kirostálja azokat akik alkalmatlanok. (…) Az elitcserét maga a rendszer hajtja végre.\” (***

“Az 1989 előtti uralkodó osztály számos területen még mindig uralkodni látszik, és ez az élre vagy a csúcsra iparkodó igénylőknek elviselhetetlen. Ez a látszat indokolja azt a széles körben elterjedt dajkamesét is, amely szerint „nem volt rendszerváltás”(TGM 2010. 02.)

Már volt szó róla, hogy a szocializmus kapitalizmusba átmenet útmutató és stratégia nélkül valósult meg, mégpedig – történelmi léptékkel mérve – rendkívül gyorsan. Már szinte közhely, de a valóságban történelmi tény az angol társadalom útja a prekapitalista tulajdonviszonyok folytonos átalakulásától a kapitalista viszonyok és demokrácia kialakulása-összecsiszolódásáig, ahol is a leváltandó és leváltó elit egymás mellett (ellen) él és harcol a hatalomért. A demokrácia lényege a hatalommegosztás. (****

Az igazságosság, igazságtétel más kérdés és más kategória. Már érintettem: “Tetszettek volna forradalmat csinálni.” Egymásnak ellentmondó értékek feszülnek itt egymás ellen. Az egyik oldalon: az őrségváltás és igazságtétel igénye, a másik oldalon az erőszakmentesség igénye. (…) mi magunk alakítottuk ki.

Ha van burzsoázia, kell lennie középosztálynak is, polgárságnak. “Nálunk most a polgárosulás úgy kezdődik, hogy a központi hatalom dönt a volt állami vagyon elosztásáról. (…) Ez azt is jelenti, hogy a nyugat-európai polgárosodással szemben itt nem a polgár maga csinálja önmagát (self made man), (…) hanem fentről “csinálják.” (…) Nagy kérdés, hogy kiből legyen polgár(…) de a kérdések kérdése az, hogy sem az esetleges “kinevezett polgárság”, sem az átmeneti nómenklatúra, sem a feltámasztani akart régi tulajdonosok utódai nem bizonyították még, hogy saját kockázatukra és a nemzetgazdaság javára tudnak-e egyátalán gazdálkodni.” – Mondja Losonczy Ágnes a kilencvenes évek legelején.

*)Hankiss

**Csurgó-Himesi-Kovách

***)Kornai

****)Montesquieu

***

A kapitalista rendszernek nem szükségszerű velejárója a demokrácia. Mindössze annyi szükségeltetik, hogy a politikai berendezkedés ne legyen kapitalizmus ellenes. Egy-egy rendszer többféle elem keveredése, ezek egyike csupán a demokrácia. Miközben Magyarország nyilvánvalóan belépett a kapitalista berendezkedésű államok sorába, hangzatos az a vélekedés, mely szerint Magyarországon nincs demokrácia. A kijelentéshez kapcsolódó érvek legalább is vitathatóak. Vagy miért nincs demokrácia, ha van ?

Demokrácia

A demokráciáról szólnék külön is. Egy John Dunn nevű fickó “egy régi de életképes gondolat”-nak nevezi. Mi pedig a gondolat valóságát szeretnénk. Nehéz tudomásul venni, hogy nem fog menni. Legalább is még jó ideig nem. Vagy nem úgy. Nem véletlen, hogy fogalmi zűrzavarhoz vezet egyes elemek kiragadása mások és főleg az összefüggések figyelmen kívül hagyása a demokráciát definiáló megállapítások halmazából. A demokrácia nem egzakt valami amit néhány axiómával (min például közjó és népakarat) el lehet intézni. Mivel a közjó értékítéletet is tartalmaz, az értékváltozásokkal a közakarat koncepciója ellentmondásossá válhat, összeomolhat. (Lásd: “Kossuth tériek”)

Nem szabad elfelejtenünk, hogy a demokrácia a kapitalizmus terméke. (Legalább is Schumpeter szerint) Amikor a kormányzást és demokráciát kapcsolatba hozzuk egymással, egy procedúra sorozatot kell vizsgálnunk, nevezetesen azt, hogy teljesülnek-e a rituálé procedúra (esetleg alkotmányban is körülírt) játékszabályai.

“A procedúra legfontosabb elemei a politika pártok versenye és az erre épülő ismétlődő (nép)szavazás, valamint a megválasztott parlament törvényalkotó tevékenysége. Azokat akik eddig kormányoztak, nem kell (és nem is lehet) demonstrációkkal, tömeg*) nyomással, felkeléssel, zendüléssel, fegyveres erővel, gyilkossággal, összeesküvéssel eltávolítani. Azok civilizált formában, szavazási procedúra(?) keretében, az esedékes választások(!) alkalmával leválthatók.” (Kornai J.)

Amennyiben e procedúrát elfogadjuk, mint demokratikus berendezkedési minimumfeltételt, akkor : nem beszélünk a rendszer demokráciájának érett vagy fejletlen voltáról, nem állítunk követelményeket a kormányzat minőségével kapcsolatban, nem beszélünk az alkotmányjog fogalmainak való megfelelésről, és nincsenek megállapításaink a demokrácia stabilitásának megőrzése tekintetében. (Kornai nyomán) Fentiek alapján Magyarország jelenleg még demokráciának tekinthető.*)

Bizonyos körülmények között az egyének és egyes csoportjaik tömeggé válhatnak és a tömegben az egyén érdeke könnyen befolyásolható.

(Az Új-Guinea partjait elérő felfedezők egészen 1930.-ig lakatlannak vélték a felföldek belsejét, az őserdős, meredek barátságtalan domborzati viszonyok miatt. Ám a repülőgépekről lenézve egy hétezer éves tradíciókkal rendelkező kultúra és művelői váltak láthatóvá. – tovább…)

Érdekes, hogy amikor a demokrácia kerül elő, valahogy mindig szóba kerül Athén is…Én csak azon elmélkedem, hogy amennyiben a demokrácia egy adott társadalom önszerveződési-önigazgatási problémák megoldását célzó (ideológiai-jogi) “intézménye”, hogyan hasonlítjuk össze egy – ha teljes athéni városállamot veszünk – alig félmillió lakos alkotta berendezkedés (ahol az átlagos népsűrűség kb. 0,23 fő/km2) igazgatását egy maival…?? – ezen lakosság társadalmi megoszlásáról és gazdálkodási viszonyairól nem is beszélve. És persze tudjuk, hogy az alkotmány sem mai kitaláció.

De “abból” az alkotmányból alighanem a négyévenként a még maradéktalanul használható. (Szolón alkotmányának talán leglényegesebb része a lakosság négyévenként történő osztályokba sorolása.)

Másképp mondom. A demokrácia közmegegyezés. Közmegegyezés például a kormányzás formáját illetően. Lehet például alkotmány nélkül is sikeresen és demokratikusan kormányozni. Angliának a mai napig nincs kartális alkotmánya, a közmegegyezés jól és körültekintően megalkotott (jog)nyilatkozatokban nyilvánul meg és tartatik be a törvények erejével.

Közmegegyezés

“Mr. Kent űrhajónk legnagyobb részlegének vezetője. Más részlegekkel való együttműködése miatt tartják számon. Gregory Kent olyan tudós, akinek szíve van, aki megérti más tudósok problémáit. Ne feledjék, hogy űrhajójuk a 180 tisztből és katonából álló katonai kiegészítésen felül 804 tudóst is szállít, akiket a felszállás előtt egy csekély kisebbség által sietve megválasztott adminisztráció irányít. Ezt a helyzetet ki kell igazítani. Jogunk van a demokratikus képviselethez. VÁLASZTÁSI GYŰLÉS, 9/7/1 -1500 óra* (Az űrhajó úgynevezett csillagidő szerint üzemelt, amely százperces órán és húszórás napon alapult.) (A.E.van Vogt: Az Űrfelderítő fedélzetén (ford:Kincsesné Pavlova Anna-Metagalaktika 1985)

Hát kérem, lehet “magyarra fordítani.

“Ki legyen a főnök, jog a demokráciához, illegitim adminisztráció, megosztott társadalom, parttalan viták a haladás mikéntjéről, és a kinevezett vezetők negligálása és így tovább. Mindenek előtt alapvető dolgokban kellene közmegegyezni. A különös az, hogy ezek az alap dolgok valójában létező dolgok. Az Elsődleges Közmegegyezés (*) valahogy érdekesen alakult. Bejelentették a népnek, hogy megtörtént. És a bejelentést követő eufóriában a nép nem vette észre, hogy ebből jól kimaradt, reményei, várakozásai szerelmessé tették. Persze ne felejtsük el, hogy nem kellett mindehhez véráldozat. És a “közmegegyezés” eredménye egy (kapitalista jellegű) piacgazdaságot támogató, kartális alkotmánnyal bíró, demokratikus berendezkedés deklaráló, sőt annak főbb intézményeit meg is valósító parlamentáris demokrácia lett.

Az első alapvető dolog: Megtörtént a rendszerváltás. “A hatalomváltás magába foglalja: az uralkodó elit cseréjét a politikai vezetők és a politikában aktívan részt vevők tömeges méretű cseréjét, azt, hogy új hatalmi intézmények, struktúrák és viszonyok alakulnak ki a hatalmi rendszer szereplői között és hogy mindezek következtében átalakul a döntések intézményes birtoklásának és a döntéshozatali eljárásoknak a rendszere. Magyarországon 1989-90 folyamán a hatalomváltás kiterjedt a hatalmi rendszer személyi, intézményi és szervezeti, strukturális és döntéshozatali dimenzióira egyaránt. ” (Bihari M.)

(*)1989. március 22-én a Bajcsy-Zsilinszky Társaság, a Fiatal Demokraták Szövetsége, a Független Kisgazdapárt, a Magyar Demokrata Fórum, a Magyar Néppárt, a Magyarországi Szociáldemokrata Párt, a Szabad Demokraták Szövetsége és a Független Szakszervezetek Demokratikus Ligája Budapesten megalakította az Ellenzéki Kerekasztalt (EKA).Az EKA a rendszerváltozás előkészítésére, a békés politkai átmenet előkészítésére szerveződött, s célja az volt, hogy a hatalmi csoportok közötti átrendeződés helyett alkotmányos átalakulás, valódi népképviselet jöjjön létre. Június 7-én felvették a tagok sorába a Kereszténydemokrata Néppártot is. Az EKA – amely mindig egységesen lépett fel és nem engedte, hogy az állampárt megossza az ellenzéket – és az MSZMP képviselői 1989. június 13. és szeptember 18. között politikai egyeztető tárgyalásokat folytattak az ún. sarkalatos törvények megalkotásáról.

Miért nem tudjuk ezt a tényt elfogadni.

Az átalakulás “forradalmi jelentőségű – de nem forradalmi jellegű ” volta az amire az átalakulásból kimaradt “nép” rádöbbent. Így valahogy nem az igazi. Semmi magasztosság, dicsőség, vér és bukás, ahogy eddig oly jól megszoktuk. Dicső forradalomban legyőzzük az ellenséget. “Minden más kelet-európai országban tapadt hozzá valamilyen tömegélmény. Berlinben a falbontás, Bukarestben a fegyveres harc, a diktátor házaspár kivégzése, Lengyelországban a Szolidaritás éveken át tartó akciói. Ezekhez képest, ami nálunk történt, így lehetne nevezni: észrevétlen rendszerváltás. Az emberek csak azt állapíthatták meg, hogy lezajlottak az első szabad választások.” De hová lett az ellenség !?…hogyan fog ez menni valami jóravaló ellenségkép nélkül

Igazságosság, igazságtétel.

“Semmiféle intézmény önmaga fölött nem ítélhet, és nem gyakorolhat önkritikát. A személy kiváltsága, hogy ezt megtehesse és megtegye, és önmagát ellenőrizze. Csak a személynek van lelkiismerete.” (Hamvas B.)

Ebben a részben személyessé kell formálnom a mondanivalót. Sarkosan fogalmazva: amikor igazságtételről esik szó, nem igazán tudom a követelők, miről beszélnek. Az az érzésem, hogy leginkább személyes (anyagi, erkölcsi) valós vagy vélt sérelmekről. Abban a környezetben, ahol élek az “igazságkeresők” valójában nem tudják megmondani, mi a bajuk.

Azon kívül, hogy “vesztesként” személyes sikertelenségüket kell nap mint nap elviselniük, függetlenül attól, hogy a “sikerre” alkalmasak, érdemesek-e. Megkockáztatom, milliónyian “vagyunk.” Történelem, szociológia, uram bocsá\’ közgazdasági ismereteinkkel egy gyenge érettségin sem mennénk át, lexikális tudásunk alig terjed túl szlogenigazságokon.

Miféle igazságot tennénk, ha tennénk, amely kilendítené az országot a morális válságból. (Baromság. A moralitás nem országos kategória.) Valójában azt akarom mondani, hogy a “kisemberek” nem igényelnek semmiféle igazságtételt. Amit igényelnek az nyugodt, biztonságos, saját gyarapodásukat hosszú távra lehetővé tévő, kiszámítható környezet. Nem véletlenül vezettek holtvágányra az igazságtételt szorgalmazó próbálkozások. A rendszerváltásnak az reformkommunisták ugyanolyan részesei, mint az ellenzéki tömörülések. A baloldal, mint együttműködő politikai erő integrálódott a hatalmi versenybe. Tehát újra kérdem: hová lett az ellenség?

“Mindent összevetve: én azt hiszem, ha a magyar társadalom általános értékvesztésről vagy értéktévesztésről – általában rossz közérzetéről – beszélünk, ami szintén viszonylagos és nehezen definiálható, a társadalom többségének a frusztráltságát kell elsősorban figyelembe vennünk. A frusztráltságnak van egy sajátos vonása; az, hogy aki frusztrált, sohasem önmagát okolja frusztrációjáért, hanem mindig a társadalmat, vagy a sorsát befolyásoló – jobbára névtelen vagy nevesített és ellenségképpel felruházott – erőket. Az államot, a rendszert, a hatalmat. A zsidókat. A kommunistákat. Az “ezeket”. Tehát a frusztráció eleve felmentést ad az élet – az önmegvalósítás – sikertelenségének felelőssége alól.” (Göncz Á. 1979.)

Felelősségre vonás, de legalább bocsánatkérés…

„Kis ország vagyunk, ahol minden személyes sértések és személyes szimpátiák szintjén zajlik.” (Spíró György)

“Először is, minden logikai kisiklást és morális összemosást megelőzendő, szögezzük le hangsúlyosan, hogy demokráciában – illetve ott, ahol egyfajta minimális jogi és morális ildomosság (decency, mondaná Orwell) állapota áll fenn – ki-ki csak olyan dolgokért tartozik számadással, hívható tetemre, terhelhető meg személyes felelősséggel, amelyeket saját maga követett el. (…) Személyek tehát aligha kötelezhetők bocsánatkérésre. Akkor tehát csoportok mint olyanok, illetve intézmények, amelyek bizonyos kontinuitással képviselik ezeket a csoportokat? Itt érkeztünk el azokhoz a (rosszul) eltemetett kutyákhoz, melyek miatt a nemzeti közösség egyik része úgy érzi, hogy a másik neki “bocsánatkéréssel tartozik”. (Kende P.)

Ha ’56 győzelmesen végigmegy bizonyára rendszerváltozás is bekövetkezik, és akkor talán nem kellene ezekkel a problémákkal nyűglődni. (“Lamberg szivében kés, Latour nyakán Kötél, s utánok több is jön talán,..”(?)

’56 taglalásába nem érdemes belemenni. Több kiváló munka teszi helyére. (Gyurkó, Romsics, Gati stb.)

De az előbbiekkel való összefüggése miatt nem mehetünk el szótlanul mellette. Először az 1992-es “jobboldalinak mondott” koalíció kezdte meg kisajátítását, azzal, hogy “vannak igazibb ötvenhatosok”. És ma ott tartunk, hogy ismételten jobboldali erők igyekeznek a békés rendszerváltást utólag forradalmasítani és tenni illegitimmé minden “áruló” baloldaliságot. “Jellemző, hogy ’56 közjogi örökségeként manapság olyan egyetemes értékekre hivatkoznak, mint a többpárti demokrácia, a szabadságjogok és a nemzeti függetlenség. A rendszerváltáskor megfogalmazott alkotmány azonban vagy kinyilvánítottan, vagy hallgatásával elveti az olyan sajátosan 56-os elveket és célokat, mint az alulról fölfelé piramisszerűen építkező tanácsrendszer, a külpolitikai semlegesség, a köztulajdon uralma vagy a munkás-önigazgatás. A fogalmazók szeme előtt talán Jugoszlávia példája lebegett, ahol az önigazgatásos szocializmus és a semlegesség együttese nem akadályozta meg a társadalmi egyenlőtlenségek kialakulását. A nyolcvanas évek azonban negyvenszázalékos életszínvonal-zuhanáshoz vezetett, annak összes – demokratikusan csillapítatlan – politikai következményével.” (Széky J.)

Az igazságtétel egyik specifikus esete a 2004-es népszavazás körüli viták sokasága. A politikai “elit” szégyenletes alulképzettsége, tudatlansága, felelőtlensége, a pártok önérdekű manipulciói előre vetítették az eredményt. Már ha volt valakinek szeme meglátni azt…a népnek semmiképp.

“Az utóbbi napok vitáiban elhangzott olyan vélemény is, hogy a kettős állampolgárság bevezetése egyfajta történelmi igazságtételt jelenti. Valószínűleg nagyon sok magyar állampolgár így érez és a nemzeti szolidaritás szemszögéből ez üdvös jelenség. Csakhogy mit jelent igazán az igazságtétel és főleg kinek kell itt igazságot szolgáltatni? Talán azoknak, akik ezt a helyzetet elszenvedték? Hiszen a magyar államnak az első világháború után csak nagyon korlátozott lehetőségei voltak arra, hogy a többmilliós határon túli magyar közösségek létrejöttét megakadályozza. Természetesen nem árt figyelembe venni azt, hogy az igazságosság nem igazán történelmi kategória, a történelem, mint maga az élet általában nem e kritérium mentén halad. Ezen lehet ugyan felháborodni vagy szomorkodni, de nem érdemes ezt túl sokáig folytatni. Az igazságtételi kötelezettséget kétféleképpen lehet értelmezni. Egyrészt, mint annak az államnak a felelősségét, amely valamely sérelmet okozott és azért most igyekszik jóvátenni azt (például ahogyan a második világháború alatti cselekedeteiért a Németország igyekezett kárpótolni az áldozatait). Magyarország ebben az értelemben igazságtétellel tartozott a különböző hazai rezsimek üldözötteiért, deportáltakért, elhurcoltakért stb.

De fel lehet fogni az igazságtételt úgy is, mint egy általános erkölcsi imperatívuszt az igazságtalanságot elszenvedőkkel szemben, függetlenül attól ki okozta a bajt. Ebben az értelemben Magyarország valóban törekedhet a részleges igazságtételre a határon túl élőkkel szemben, de ez nem kérhető számon rajta olyan erősen, mintha ő lenne az igazságtalanság okozója.

Persze, az igazságtételt másfelől is lehet megközelíteni, a mindenkori magyar állam és vezető elitjei általános történelmi felelősségének szemszögéből. Végül Trianon sem volt előzmények nélküli – a felelőtlenül és igazságtalanul kirobbantott és végül elveszett első világháború, valamint a korlátozott, soviniszta és igazságtalan dualizmuskori magyar nemzetiségi politika okozta. Az utóbbit fel lehet fogni a magyar állam “bűneként” is, ami miatt esetleg most az igazságtételre törekszik. Igazságtétellel “tartozhat” esetleg a magyar állam azért, hogy az 1989 előtti évtizedekben nem tudott túl sokat tenni a határon túl élő magyarokért. Részben talán igen, de azért nem árt figyelembe venni az ország korlátozott szuverenitását és lehetőségeit. Esetleg azt a logikus félelmet, hogy ne ismétlődjenek meg a két világháború közötti elitek hibái, amely elitek radikális revizionista politikája más okokkal együtt még nagyobb tragédiába sodorta az országot, mint amilyen az első világháború volt.

“Azt sem árt megfontolni, hogy a most élő nemzedékek és azok vezető politikusai mennyire felelősek ezért? A magyar állam tehát tartozhat igazságtétellel a korábbi bűneiért vagy mulasztásaiért ezen a területen, de annak sokféle módja lehetséges, nemcsak egy. Végül az 1989 óta folytatott jogvédő és támogató magyarságpolitikája sok hiányossága ellenére ilyen igazságtételnek is felfogható.” (2004. december 2. Halász Iván-jogász,történész)

***

Alkotmányozó nemzetgyűlést! (?)

Vagyis az 1949-es alkotmány és a 89-es módosítása nem felel meg a nemzet (egy része) elvárásainak. Lehetne, mondjuk a Szent Korona Tanra épülő alkotmány érdekes összefüggésben a modern kapitalista berendezkedéssel. Vagy lehetne az ötvenhatos elveket követő, érdekes összefüggésben a köztulajdonnal és munkás önigazgatással. Vagy lehetne…eh! kell a fenének, csak a baj van vele, az angoloknak sincs. Bocsánat. Elfelejtettem, hogy ezért kell az alkotmányozó nemzetgyűlés. Majd az kimondja, mit tartalmazzon az új alkotmány és mit ne.

“Az állam az emberiség érdekes és hasznos találmánya. Egyetlen lehetséges értelmezése a közhatalommal teszi egyenlővé, aminthogy az állam volna az erőszak egyedüli legitim gyakorlója.

A jogállam az erőszakot természetesen nem érzelmekkel, hanem jogszerűen gyakorolja, méghozzá egy erre létrehozott hatalmi ág, az igazságszolgáltatás útján. Nem kegyetlenül, boldogan, részvéttel, sajnálkozva vagy kárörvendve, hanem jogszerűen. A jogállam egyetlen cselekvési eszköze a jog.

Egy államnak nincsenek érzései. Vannak intézményei, van jogrendszere, lehet alkotmánya, lehetnek ellenségei, sőt még céljai is lehetnek, de érezni nem képes. Amiképpen lehetetlen, hogy egy embernek ne legyenek érzései, éppúgy lehetetlen az, hogy egy államnak legyenek.

Márpedig a hatályos alkotmány szerint a Magyar Köztársaság felelősséget érez a határain kívül élő magyarok sorsáért. Mivel ilyesmit egy állam nem érezhet, az alkotmányt nem vehetjük komolyan. Ez azonban elég nagy baj az alkotmányos jogállamra nézve.

Ha az alkotmányt nem vehetjük komolyan, akkor az az alkotmány bizony nem sokat ér. De a nem sokat érő alkotmány veszélyes lehet, mert sok rossz származhat abból, ha valaki egyszer komolyan veszi. Ráadásul az idézett esetben az alkotmány valami kifejezetten jót akart mondani, de a Magyar Köztársaság hatályos alkotmánya valamiért még a jót se képes jól kimondani. A bölcs megoldás tehát az, hogy az alkotmány belső , átvitt, átérzett, átlényegült, lényegi értelmét, szellemét, megalkotásának célját vesszük komolyan, de a konkrét megfogalmazás felett eltekintünk egy kissé távolabbra, az értelem napvilága felé, amelynek fényében a szavak jelentéstartalma átalakul, és a mondatok értelmessé nemesülnek.

Legyünk hát egyelőre bizonyos fokig nagyvonalúak, és nézzük el az alaptörvény fogalmazási sete-sutaságát, de egyben várjuk el, hogy az alkotmányozó mindenkor kíséreljen meg épeszűen fogalmazni. Az előbbi kívánalom lehetséges, az utóbbi hiábavaló, de valahogy élni kell. Az alaptörvényt valamiképpen értelmezni kell. Márpedig az alkotmány nem karácsonyi üdvözlet, hanem jogszabály. A jogszabály kötelező.

Mármost az alkotmány a legmagasabb szintű jogszabály, amitől nem kell megijedni, csak meg kell neki felelni. Arra való, hogy belőle következzenek a további jogszabályok, vagyis maga az egész jogrendszer, annak összes szabályával, amelyek összhangban állnak vele, vagyis nem mondhatnak neki ellent. Minden jogszabály belőle nő ki, mint fatörzsből gyönge ága, már csak azért is, mert normális esetben maga az alkotmány ad felhatalmazást arra, hogy egyes állami szervek (nem sokan) jogszabályt alkossanak, méghozzá olyat és csak olyat, amilyet az alkotmány megenged, illetve előír, és kizárólag olyan eljárásban, amilyet kifejezetten az adott szervre nézve az alkotmány kifejezetten előír.

Nyilvánvaló, hogy a jogszabályokat világosan kell megalkotni, vagyis érthető nyelven kell megfogalmazni, hogy számon lehessen kérni őket azoktól, akikre kötelező. Ehhez sok jó eszköz áll rendelkezésre, először is sokat segít maga a nyelvtan. A jogszabályok felszólító módja a kijelent ő mód. Egy közjogi norma akkor is normatív, ha kijelent, mert a jognak mindenké ppen fogalmi eleme a normativitás, hiszen e nélkül az egész normarendszernek semmi funkciója nem volna, miként az a norma szóból magából amúgy is világos, és ez bizony eléggé normális dolog. Ha a közjog azt mondja, hogy valaki valamit tesz, az azt jelenti, hogy az illető nek azt a dolgot meg kell tennie. A jogban a kijelentő a kötelező mód. A jogszabályokat be kell tartani, és kész.

Különösen, ha a kötelességek magába az alkotmányba vannak foglalva. Utóbbi esetben az államnak kell betartania őket. De mire kötelezhető az állam, ha az alkotmány azt írja elő a számára, hogy felelősséget érezzen? Azt hogyan kell csinálnia? Mi ennek a kötelezettségnek a tartalma? Mire lehet rávenni, rábírni az államot, mit várhatunk el, mit követelhetünk meg tőle, milyen jogot érvényesíthetünk vele szemben, mire kötelezhet ő a köztársaság az alkotmány alapján; mégis mi következik abból, hogy a köztársaság felelősséget érez a határain kívül élő magyarok sorsáért? Természetesen semmi.” (Szentpéteri Nagy Richard)

A Szent Koronát mindenképp.

“A SZENT KORONA INTÉZMÉNY! Nem(csak) páratlan műkincs, hagyomány, “tan”, jelkép, címerelem stb. Lényegét tekintve ÁLLAMFORMA. Mégpedig olyan, amelyben az állami főhatalom SZEMÉLYTELEN, minden és MINDENKI fölött álló, tehát a legmagasabb tisztségviselők (pl. király, államfő stb.) is ALÁRENDELTEK! Ugyanakkor ez a személytelen főhatalom TÁRSADALMASÍTOTT azáltal, hogy a Szentkorona-tagság EGYETEMES, mindenkire megkülönböztetés nélkül kiterjed, tehát SZEMÉLYES! A Szent Korona MÉLTÓSÁGA ezáltal mindenkié, amiből nemcsak az összes “emberi jogok”, hanem pl. olyan “aranybullás” magyar alkotmányos jog is következik, mint a “ius resistendi et contradicendi”, vagyis az ELLENÁLLÁS és ELLENTMONDÁS KÖTELESSÉGE! (Tehát nemcsak “joga”!-mondom én..) Zsigmond magyar király (és német-római császár) azért adományozott birtokot Péter grófnak, mert az fegyveresen felkelt őellene(!), amikor a Szent Korona ellen cselekedett -ti. ő, a király! Így MŰKÖDÖTT ez az Európában teljesen ismeretlen államforma már az 1300-as évek elején! Ami nyilván a sokkal régebbi korát bizonyítja!Ennyit BEVEZETÉS céljából!” – tárja elénk őrületének lényeget dr. Eory Karácson

A Tan-ról A Szent Korona Tanról egyszer már megemlékeztem. Csak úgy tintaPacákosan, első blikkre. Gondoltam, majd visszatérek és tematikusan feldolgozom, ha már úgy érzem, dereng egy-két lux az örök világosságból. 

Nem sikerült a végére járnom, hogy ez a kimondás a/egy forradalom előtt vagy után következik-e be, illetve esetleg forradalom nélkül, de egy új parlament alsó és felsőházának nagy nemzeti egyetértésével. Ez utóbbi kivitelezése nem látszik túl egyszerűnek. Ez esetben ugyanis a Köztársasági Elnöknek fel kellene oszlatnia a jelenlegi parlamentet, amihez azonban egynéhány petíción kívül semmiféle demokratikus eszköz nem áll rendelkezésére. (Már ha a demokratikusság – lásd az elnök választásának körülményei – egyáltalán szempont.) És hát a deklarált civil kontroll tömegbázisa is hagy kívánnivalókat maga után, ami a többségi elveket illeti, a pártatlanság és kulturált objektivitásról nem is beszélve. Maradna tehát ismét egy közmegegyezés. A jelen állapotok szerint igen érdekes felállással.

“Az államalapítás ezeréves évfordulója alkalmából a Magyar Köztársaság Országgyűlése megalkotta a 2000. évi I. törvényt Szent István államalapításának emlékéről és a Szent Koronáról.

A törvény fontosabb rendelkezései:

A Szent Korona a magyar állam folytonosságát és függetlenségét megtestesítő ereklyeként él a nemzet tudatában és a magyar közjogi hagyományban.
Az államalapítás ezeréves évfordulója alkalmából Magyarország méltó helyére emeli a Szent Koronát, és a nemzet múzeumából a nemzetet képviselő Országgyűlés oltalma alá helyezi.
4. § (1) A Szent Koronának és a hozzá tartozó jelvényeknek a védelmére és megóvására, valamint a velük kapcsolatos intézkedések megtételére az Országgyűlés Szent Korona Testületet (a továbbiakban: Testület) hoz létre.
5. § (1) A Testület tagja a köztársasági elnök, a miniszterelnök, az Országgyűlés elnöke, az Alkotmánybíróság elnöke és a Magyar Tudományos Akadémia elnöke. A Testület elnöke a köztársasági elnök”

Sólyom László kontra dr. Halász József (a Szent Korona szolgálója..és egyebek)

Tisztelt Elnök urak! Van az állatmeghatározóban többféle kutya-fajta: komondor, puli, vizsla, németjuhász és még sokféle. Egy viszont nincs, mert természetellenes tákolmány: farkcsóválta kutya.

Ime Dr. Halász József tárgyalási alapja:

“A kibékíthetetlen ellentétet nem a szocializmus és kapitalizmus látens osztály-érdek különbségei jelentik, hanem az a felfogásbeli különbség, amely a parlamenti pártok által egyetemesen képviselt, hatalmát a társadalom megosztására alapozó liberális diktatúra és a rendszerváltó ellenzék által képviselt szerves egységgel biztosított természetes népakarat érvényesülés között van.”

Kinek, minek a milye? mi között és mi ellen…?!..

Vagyis, ha jól értem, nem kellenek pártok a parlamentbe, mert bármely összetételben eluralkodik a liberális diktatúra. Kivéve, ha a liberális diktatúra a Szentkorona diktatúrája, mint egyfajta egyetemesített népakarat.

Csak emlékeztetőül: a “népakarat” érvényesülését az EKA (Ellenzéki Kerekasztal) rendszerváltó tárgyalásai során a ma koalícióban kormányzó SZDSZ is képviselte, és az előkészítő tárgyalások egy jelentős szakaszát Tölgyessy Péter és Sólyom László folytatták le.· A helyzet finoman fogalmazva kissé groteszk lenne.

“A latin-amerikai rezsimek vezérei előszeretettel kezdenek alkotmányozásba. Hiába azonban az állampolgári jogok egyre hosszabb listája, a fennkölt szavak nem oldják meg a társadalmi problémákat. A szüntelen alkotmányozás csak aláássa a demokratikus intézményrendszert. Az alkotmányozási mánia ördögi kört indíthat el – figyelmeztet Lansberg-Rodriguez. Amikor kiderül, hogy az új alkotmány sem oldja meg a társadalmi problémákat, a politikusok ismét csak az alaptörvény átírásával igyekeznek orvosolni a bajokat. Az alkotmány gyakori újraírása azonban egyre inkább meggyengíti a politikai intézményrendszert, egyebek között magát az alkotmányt.”

Társadalmi tudathasadás.

Már esett szó a “leváltott” elit társadalomba integrálódásáról. Jóllehet ez sokakat irritál, de megtörtént, utólag békésen aligha lehet változtatni rajta. Érdekes ezzel kapcsolatban újra Moritát olvasni. Morita a szocialista rendszert a társadalom önpusztításaként fogja fel. “… a társadalom halála nem jelenti a társadalmat alkotó emberek halálát.

Akkor mi hal meg? Nyilván nem az emberek maguk, hanem a társadalmi kapcsolatok szűnnek meg, és ebben áll a lényeges különbség a természettudomány és társadalomtudomány között. Ha változik a társadalmi kapcsolatrendszer, akkor az egyes emberek más szerepet és funkciót szereznek az új társadalomban, így újjá tudnak születni és új energiát kapnak az új társadalom építésére.(…)Egy társadalmat azért tudunk újjáépíteni, mert ha az új társadalmi kapcsolatok kialakulnak, akkor a társadalmi sejtként egyszer már “meghalt” egyének új sejtként újjá tudnak születni. Így valósul meg egy társadalom újjáépítése.

Ehhez kapcsolódóan megjegyezném, hogy az újjászületés ellenére az emberek gondolkodásmódja, valamint szociális viselkedési normatívája nem változik meg gyökeresen egyik napról a másikra.”

Valami olyasmiről van szó, hogy a rendszerváltás kormányait nem igazán érdekelte a társadalmi kapcsolatok felbomlásával járó állapot. “Ugyanis, nálunk az elmúlt 17 évre a legjellemzőbb állami/kormányzati tevékenység az állami közfeladatokat ellátó vagyon hol felgyorsított, hol lassabb eladása volt.” (Csontos G.)

Történetesen bokros! teendőik voltak. Miközben gőzerővel folyt az új rendszer jogi intézményrendszerének kialakítása, a privatizáló beindítása, a NATO csatlakozás három kormányt is igénybe vevő procedúrája, majd az uniós előkészületek és csatlakozás, a gazdaság stabilizációja kevés figyelmet kapott. Noha a gazdaságot már ’89-ben súlyos makroökonómiai problémák sújtották, csak ’95-ben került sor halaszthatatlan és drasztikus kiigazításra, ezután a kormányok újra a csak az állami vagyon “lebontásán” fáradoztak.

A kiigazítás pedig szükségszerűen fiskális jellegű volt, mellőzve a szembenézést a kiváltó okokkal. Miközben a magántulajdon szépen szaporodott, a bürokratikus koordináció még mindig jelentős szerepet töltött be és akadályozta a piaci szabályozás dominanciájának kialakulását. A túlméretezett intézményrendszer és államigazgatás karcsúsítása – mely jelentős megtakarításokhoz vezethetett volna – elmaradt. Egyetlen kormány sem vállalta a drasztikus megreformálás – ahogy azt a csehek és lengyelek megtették – népszerűtlen szerepét, a pártok számára fontosabb volt az állami vagyon és pénzek feletti diszponálás. A felgyorsított kapkodó privatizáció, a bankrendszer átalakítása pedig jelentős veszteségekhez vezetett. Amiket újabb megszorítások árán lehetett kompenzálni.

“A makrostabilizáció nem egyetlen csata, hanem soha véget nem érő háború. A stabilizáció nem vívható ki villámháborúval. Az intézményi reformok pedig nem valósíthatók meg másképpen, mint lépésről lépésre, kisebb nagyobb reformblokkok sorozatával.\” (Kornai)

Hát, így jutunk el a tudathasadásig. Megszabadulunk egy régi rossz rend nyűgétől, tele várakozással az új irányában és bizonyos értelemben egyre rosszabb lesz.

Ennek alighanem legfőbb oka(i), hogy bizonyos értelemben pedig jobb lesz, sőt lett. Hajlamosak vagyunk nem számba venni mik azok a dolgok, amik enyhíthetnék rosszkedvünk őszeit. Az első ilyen dolog az, hogy demokratikus átalakulás után vagyunk. “A demokrácia, még a vele járó visszásságokkal együtt is jobb politikai struktúra, mint a zsarnokság bármilyen formája…”(Kornai)

Azután itt a szólás, (véleménynyilvánítás) gyülekezés szabadsága, még ha visszájára is látszik fordulni. És emlékszik még valaki a hiánygazdaságra? Én még emlékszem, amikor a Matáv tíz évvel azelőtt beadott telefon kérésére hivatalos levélben kérdezte édesanyámat, fenntartja-e még igényét? ) Öröm helyett nyafogás, hogy ledarál minket a fogyasztói társadalom. Mintha az valamiféle tőlünk független identitás lenne! Sajtó – média szabadság. Nem éppen az igazi, de lehetne. És így tovább.

Mi okozza rosszkedvünk telét? Sok valóságos probléma mellett az egyéni és kollektív emlékezet-kiesés és a hasonlítás. Az unióba lépéssel azonnal az unióhoz kezdtük hasonlítani viszonyainkat. Senki sem tudatosította, hogy negyven év társadalmi gazdasági elmaradottsága nem lesz egyik napról a másikra Kánaán. A felzárkózásról már volt korábban szó.

***

 A Vezír

 Foto:168óra archívum

A vezérek természetrajzát Hamvas többé-kevésbé a helyére teszi. Pszicho és szociopatikus voltukat tudatlan ösztönlényem tapasztalatai igazolják. Nem vezérekre, hanem vezetőkre van szükségünk, akik értik a dolgukat. A dolog pedig mi lennénk összes problémánkkal egyetemben. Vezérségre áhítozók azonban mindig voltak és lesznek. És ma (nem feltétlen napjainkat értve ez alatt) hatalmas fegyver is került a kezükbe.

A média.

A médiakutatás lassan tudományággá növi ki magát, így meg sem kísérelek semmiféle definíciót vagy elemzést vele kapcsolatban. Pár érdekesség, csak a közérthetőség kedvéért, és a hatalmas fejlődés érzékeltetésére. Ezek közismert dolgok. A média szédületes karrierje az írással kezdődik, a nyomtatás feltalálásával ugrik, a közlekedés fejlődésével kezd száguldani és a távíró feltalálásával kezdi fénysebességre gyorsulását.

A média és a társadalom kölcsönhatásban vannak egymással. A társadalom hat a médiára és a média formálja a társadalmat. Ez a viszony a kezdeteket tekintve mindkét fél számára a fejlődés forrása. Ma már inkább abbéli félelmek gyötörnek, hogy a “vezír paradoxon” a médiára is alkalmazható, vagyis a média le fogja rombolni a társadalmat.(?)

A demokratikus berendezkedés egyik alapvető vívmánya szoros kapcsolatban áll a médiával. A véleménynyilvánítás és a szólás szabadságáról beszélek. Nem is annyira magáról a “szólásról” mint inkább a szólás mennyiségéről, terjedési sebességéről, hozzáférhetőségéről van szó.

A demokratikus berendezkedés egyik alapvető vívmánya szoros kapcsolatban áll a médiával. A véleménynyilvánítás és a szólás szabadságáról beszélek. Nem is annyira magáról a “szólásról” mint inkább a szólás mennyiségéről, terjedési sebességéről, hozzáférhetőségéről van szó. A médiatörténet taglalásába aligha érdemes belemenni. De például a mennyiség (tömegkomunikáció) fogalmánál figyelembe kell venni azt, hogy a társadalom a tömegesség és hozzáférhetőség tekintetében (szegénység, analfabetizmus) milyen fejlettségi fokon áll. Nem közömbös továbbá, a társadalmi berendezkedés – a média birtoklásáról van szó – nyilvánvalóan más egy diktatórikus rendszer tömegkommunikációja mint egy pluralista demokráciájé, a minőségről most ne essék szó.

Maradjunk a politikai kommunikációnál. A modern értelemben vett politikai kommunikáció -elsősorban a technikai feltételek rohamos fejlődése miatt- a 20. szd. “vívmánya”. A politikusok gyorsan felfedezték és alkalmazkodtak a lehetőségekhez. Létrejött egy sajátos politikus-média viszony, a tematizáció. ” A tematizáció célja az, hogy a politikus a számára kedvező kérdésekre irányítsa az újságírók – és az újságírók segítségével a választók – figyelmét, egyszersmind elvonja a figyelmüket azokról a kérdésekről, amelyek politikai ellenfeleinek kedveznek.”(Bajomi-Lázár Péter. ) Így lesz a média egyidejű és elsődleges szereplő, amelynek jelenlétével mindvégig számolni kell”.(Sükösd)

Kunczik így fogalmazza meg: “…a politika szórakoztatóiparrá  degradálódik. A stílus fontosabb mint a tartalom. A kampányban fontosabb a személyiség (a vezír- mondom én) mint a politikai gondolatok. (…) Az értelmiség megundorodik a politikától és hátat fordít a közéletnek, ráhagyja a politikát a professzionális politikusokra. Ez pedig – legalábbis szerintem – veszélybe sodorhatja a demokráciát.\” Bajomi-Lázár Péter meg még hozzáteszi:” a politika mediatizálódása a demagógiának kedvez.” Ám hol vannak itt a professzionális politikusok – kérdem én. És itt az azokra gondolok, akik előrevihetnék az ország – az én boldogulásom – ügyét. Mert számomra nem professzionális politikus az aki ciklusokon keresztül politikai ellenségei földbedöngölésén fáradozik, mégoly páratlanul(aljas) mesteri módszerekkel.

Ám hol vannak a professzionális újságírók – ezt a kérdést legalább olyan súllyal kell feltennünk. Mert a tematizálódás legalább is a kettőn áll a vásár elvei szerint működik.

A sajtószabadság.

Mindannyian tudjuk, nagyjából mit jelent. (Olyan mint a gyülekezés szabadsága, csak még kevésbé büntethető…hihi..) De félre a rossz tréfával (még ha esetleg igaz is…) Sipos Balázs azt mondja: ” A sajtószabadság …nem csak az újságírók jogát jelenti a szabad sajtóra, hanem a befogadók jogát is a szabad és felelős sajtóra”(* Azt, hogy mit jelent napjaink sajtószabadsága, nap mint nap megtapasztalhatjuk. Tisztelet az elenyésző kivételnek, objektivitásról szó sincsen, felelősségről még kevésbé. Öt kormányzati ciklus mindez ideig adós maradt egy tisztességes médiatörvény megalkotásával, de ez aligha kizárólag a politikusok felelőssége.

 

A média két csapdában is vergődik. Az első a tematizálódás csapdája. A másik a tulajdonlásé. Nem beszélhetünk sajtószabadságról addig, amíg ezek béklyóit a média művelői le nem rázzák valamiként. Ez persze sok munka, sok felelősség.

Politikai tematizálódás

Már körvonalaztuk. Másképpen (csúnyán) mondva: a média átpolitizálódása. Másképp fogalmazva ezt azt is jelentheti, hogy a politizálás az médiába tevődik át. (Ez persze egy fokkal jobb mint az utca, de nem ott a helye.) Egy rendszerváltás után-közben vagyunk. A legérdekesebb (vagy inkább legjelentősebb) hírek főként a politika (gazdaság) világából származnak. A politikusok tudatosan használják a médiát, a média pedig készséges hírforrásnak tekinti a politikát. Ez kényelmes. Így azután komoly bajok léphetnek fel a hírrel és hírértékkel kapcsolatosan. Az átpolitizálódás folyamatában az objektivitás manipulálódik, rólunk fogyasztókról nem is beszélve. A manipulálás egyetlen célja a politikai hatalom megtartása, vagy megszerzése. (Persze inkább ez, mintsem fegyveres összecsapás)

Álesemények.

„Az álesemény fogalma nem arra utal, hogy az ilyen esemény a valóságban ne történne meg, hanem azt jelenti, pusztán azzal a céllal szervezik, hogy a média hírt adjon róla. Az álesemény megfordítja a hírműsorok logikáját: nem az látszik, ami van, hanem az van, ami látszik.”(*

Bájos! nem ? Amit ma vezető televízióink hírműroraiban látunk (szerény becslésem szerint) ötven százalék álesemény, húsz nemzetközi, a többi érdektelen, jobb esetben bulvár, szerkesztője tehetsége szerint. Az álesemény legfőbb szinhelye a sajtótájékoztató, ahol egy teremben vagy utcasarkon, (parkban, mezőn) gyér újságírói részvétel mellett az egyik politikus szóvivője ellentmond a másiknak. Kossuth-téri legyen a talpán, aki tudja, miért tüntet !

Tulajdonlás.

A rendszerváltással hamar végbement a médiaprivatizáció folyamata is. Az újságok rádió és televízió kereskedelmivé válása normális következmény, a hír és információ sajátos árucikk a piac szabályzó mechanizmusa szerint adható vehető termék. Nem sok szót vesztegetnék erre. A „termék” akkor jó, ha fogy és profitot termel. És ennek semmi köze holmi magasztos fantazmagóriákhoz, mint például igazság vagy objektivitás.

Az egymást követő kormányoknak ( a politikai paletta minden pártjának részvételével) sem egy használható médiatörvényt sem egy valamire való közszolgálati médiát létrehozni nem sikerült. Objektív „közszereplő” (viszonyítási alap) hiányában pedig a média irányultsága egyértelmű. Az objektivitás elsősorban szakmai kategória.

Belátom, nehéz objektivitást tanúsítani, ha főnökünknek mások az elvárásai. Ám ha a média tájékoztatás helyett (vagy azzal egyidejűleg) állást is foglal, az már nem a „sajtó szabadságának” győzelme. Az etikai dilemmák pedig félreértelmezésekhez és csúsztatásokhoz vezetnek. Egy idő után pedig a csúsztatások hivatkozássá válnak. Magyarországon, a politikus médiának köszönhetően verbális polgár-hidegháború folyik.

A társadalom ereje nem azon múlik, hogy milyen pasa-, vagy mandarin-, vagy vezír-kart teremt, hanem azon, hogy a pasákat és vezíreket milyen mértékben bírja ki. Ahogy Spinoza mondta: egy közösség ereje attól függ, hogy mennyi parazitát tud eltartani.

***

MINT AZ ÁLLATOK
Élet és irodalom LIV. évfolyam 38. szám, 2010. szeptember 24. Szerző:kler

Az állati viselkedést tanulmányozó tudomány, az etológia megalapítója, Konrad Lorenz a szigorúan zárt halrajok mozgásával kapcsolatban írja: „Egyesek, vagy akár sok egyed, amelyek meghatározott irányba kezdenek elúszni a csoporttól, hamarosan észreveszik, hogy a többiek elmaradnak. Ekkor azonnal visszafordulnak és csatlakoznak a többiekhez. Ez alkalmazkodás a csoporthoz, a másként hangoltakhoz való igazodás e halak legmagasabb rendűen szervezett agytájékának a működésétől függ. Ha azonban az ilyen állat előagyának ezeket a részeit elpusztítjuk – ami életképességét, étvágyát stb. semmiképpen sem csökkenti -, akkor többé nem törődik azzal, hogy társai vele úsznak-e vagy sem, és makacsul, látszólag· »elszántan« a maga útját járja. Valósággal megrázó azonban a rajtársak reakciója erre az alapvetően aszociális magatartásra: távolról sem az történik, hogy magára hagyják a kívülállót, hanem ellenkezőleg, hűségesen követik. A nagyagyvelejétől megfosztott hal éppen fogyatékossága miatt vált vezetővé!”

(A. Remane: Az állatok társas viselkedése,· Natura, 1978, 22. o.) “Hozzáteszem, a rapszodikusan viselkedő, agyament hal, látva az őt követők tömegét, valószínűleg azt hiszi, hogy a többség akaratát teljesíti…”

Íme, ez is egy lehetséges magyarázat arra, hogy miért követik a tömegek a történelem során oly gyakran, minden kritika nélkül egocentrikus, paranoid vezéreiket.

A Fidesz minden privatizációt elutasít az egészségügyben – mondta Mikola István, az ellenzéki párt országgyűlési képviselője – tudósít az InfoRádió. A volt egészségügyi miniszter hangsúlyozta: a magántőkének csak a kiegészítő biztosítóknál lehet szerepe, ezért, ha a Fidesz kerül kormányra, visszavonják a mostani változtatásokat. A megállapodás részleteiről egyetlen tanulmányt és szakanyagot sem láttak, azt csak a sajtóból ismerik – tette hozzá.

( InfoRádió: Mikola: Mindent visszavonunk, ha a Fidesz kerül kormányra. 2007-09-25.)

 

One Response to Rendszerváltás alulnézetemben

  1. admin szerint:

    “A Fidesz minden privatizációt elutasít az egészségügyben” – mondta Mikola István (2007) 👿 –
    🙄
    http://medicalonline.hu/eu_gazdasag/cikk/igy_hasad_az_egeszsegugy

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük