Télikert

„Jön a hó meg a tél, Mi lesz veled te picinke cinke? A csűrbe menekszem..ott jól megmelegszem..

Évek óta kertünk állandó vendégei, vagy inkább lakói a tücskök. Velük ér véget a nyár, gyakran elszomorít nyárvégi elcsendesedésük. Fogyó nyárvégeimre gondolok, arra, hogy „eliramlik az élet”.

Az idén, amikor a többiek már rég elhallgattak, egy kis muzsikus még hosszú ideig cirpelt. Nem tudom, sikerült-e végül megtalálnia párját. Bár még nem csavarodott őszbe a természet feje, egy reggelre lehullott lombtakaró fogadott. És szikrázó napsütés.

Nem emlékszem, történt e hasonló az utóbbi években. Nem a lombhullás maga, az egyidejűség. A cseresznyefa, a császárfa, a páfrányfenyő, az aranyvessző szinte egésze, de még a kecskerágó lombjainak kisebb része és elvált az anyafától. Csak úgy beszökött az ősz, azután meg kacagva szalad.

A közelítő tél csalhatatlan jele azonban az amikor megérkeznek a cinkéim. A hol három, hol öt-hat tagú csapat először a selyemfenyőt lepi meg. Évek óta visszatérő vendégeim, megismerem őket, külön-külön is. Egyik olyan, mint a másik, nem lehet őket összetéveszteni. Szorgoskodnak, perlekednek egy ideig a hosszú tűlevelek között, talán azon tanakodnak, mikor kegyeskedem kitenni megszokott, magvakkal teli faggyú-gömbiceiket. Még a szélharang kis kupolája alá is bekukucskálnak.

Azután felkerekednek, vagy inkább felrepekednek, még van odahagyott élelem a mezőkön, réteken. Csak beköszöntek, tudatni, számítanak rám, majd ha „nagy a hó, nagy a jég, belepi várost..”

Próbáltam lencsevégre kapni őket. De amikor kiszóltam az ablakon, tán ülnének egy percre nyugodtan, szépen sorban egy ágra, hát megint csak összekavarodtak, hogy megvitassák a dolgot. Aminek persze az lett a vége, hogy felrebbentek, és elcsiviteltek valamerre. Melegebb napok jöttek, azóta sem láttam őket.

Sajnálatosan egyre kevesebb kistestű madárka örvendeztet meg bennünket. Amióta a szarkák eluralták a vidéket, alig van rigó,de elpártoltak a verebek is, a fecskékről nem is beszélve. Így azután különös öröm újra találkozni ezekkel a kis sárga fekete jószágokkal.

Béla barátom beleleskelődik a firkámba. Látom, a cinkéről írsz, okvetetlenkedik. Mifelénk dödöllének hívják…

Nézek rá, de nincs külső nyoma az előrehaladott agysejt pusztulásnak. Hejába, madarat tolláról, embert barátjáról…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük