Warning: Declaration of AMW_Related_Sub_Items_Walker::walk($elements, $max_depth) should be compatible with Walker::walk($elements, $max_depth, ...$args) in /web/htdocs4/belayahu/home/www/wp-content/plugins/advanced-menu-widget/class-advanced-menu-walker.php on line 0
Mi a magyar – Firkál(g)atok

Mi a magyar

1939 őszén Mi a magyar? címmel tanulmánykötet jelent meg Szekfű Gyula szerkesztésében. Ugyanezzel a címmel most tizennégy esszét gyűjtött kötetbe a Habsburg Történeti Intézet és a Rubicon Kiadó, mások mellett olyan neves szerzők tollából, mint Ormos Mária, Esterházy Péter, Fejtő Ferenc, Kányádi Sándor, Kornai János. „Valami normafélének szántuk” – írta az 1939-es kötet bevezetőjében Szekfű.

Akkor, az elfeketedő ég alatt indokolt volt a közös meditáció. Érdemes-e a kérdést újra feltenni? A kötet egyik szerzőjét és szerkesztőjét, Romsics Ignác történészt munkatársunk kérdezte.

Valójában hányan vagyunk a világban?

13-14 millióan. De a szám folyamatosan változik. Ezt részben a népesség fogyása, sokak többes identitása, valamint a gyakori identitásváltás okozza.

Miként írható körül maga a fogalom?

A magyarnak főnévként két jelentése van: politikai-jogi és kulturális. Politikai-jogi értelemben magyarok a Magyar Köztársaság állampolgárai, kulturális szempontból pedig azok, akik magyar nyelven beszélnek és a magyar kultúra részesei. Ez a kör távolról sem esik egybe az ország politikai határaival.

Ha egy soproni fogorvost közös asztalhoz ültetünk egy gyimesi csángó földművessel, szót értenek-e? Mi lehet a csoportszolidaritás alapja?

Elsősorban az alapjaiban azonos nyelv, a nagyban közös kultúra és a hasonló történelmi tudat. Mindez évszázadok alatt alakult ki. A központi közigazgatásnak, a férfiak katonakötelezettségének, az iskolarendszernek és az ott tanult ismeretanyagnak éppúgy szerepe volt benne, mint a népi kultúra átörökített hagyományának. Rudolf Kjellén svéd földrajztudós a múlt század elején a Balkánon járva írta: Macedónia népe olyan, mint a liszt, amelyből attól függően lesz ilyen vagy olyan kalács, hogy milyen kovászt keverünk hozzá. Mondanom sem kell: kovászon az állami politikát értette. Száz év sem telt el, és a Közép-Balkán bizonytalan identitású torlákjaiból öntudatos macedónok lettek, Titó célzatos kultúrpolitikájának következtében.

„Valami normafélének szántuk” – írja Szekfű 1939-ben. Van ilyen norma?

Nincs. Egyikünk sem kívánta meghatározni, hogy „mi a magyar”. Mindenki saját szakmájának és élethelyzetének látószögéből próbált válaszolni arra: mi jellemezte a múltban, és mi jellemzi ma a magyar kultúrát. A cím tehát metaforikus.

Lehet egyáltalán „tudományos” választ adni a kérdésre?

Nem lehet. A két világháború közötti szellemtörténeti iskola képviselői – köztük az 1939-es kötet néhány szerzője – próbálkoztak ilyesmivel, ám felettébb kétes eredménynyel. Mindenkor lehetséges viszont olyan szakmailag megalapozott részválaszokat adni, amelyek együttesen érvényes tudássá összegeződhetnek a magyar kultúra múltjáról és jelenéről. Az eltérő szempontú és eredményű leírásokat nem egymást kizáró, hanem egymást kiegészítő magyarázatokként kell kezelni.

1939-ben, a Szekfű-kötet megjelenése idején a történelem leendő veszteseinek oldalán álltunk. Mára – uniós tagként – a „győztesek közé” kerültünk. Biztos ez?

Ki tudná megjósolni, hogy korszakunk végkifejlete milyen lesz? Pillanatnyilag annyit mondhatunk, hogy az elmúlt 15 évben súlyos történelmi tehertételektől (megszállás, egypártrendszer stb.) szabadultunk meg. Azzal, hogy olyan államok szövetségéhez csatlakoztunk, amelyek az elmúlt századokban a fejlődés élvonalában haladtak, nyilván nem veszítettünk. Egyébként senki sem kötelezett bennünket a belépésre. Mi döntöttünk így. Kérdés, hogy az ország vezetői érzékelik-e: olyan korfordulóhoz értünk, mint Szent István idején, Mohács után, 1867-ben vagy Trianont követően. Ezzel kapcsolatban lehetnek aggodalmaink.

A politikusok fékezhetetlen ambíciója (mániája), hogy „magasabb célt”, extrahivatást tulajdonítsanak a közösségnek, amelyet vezetnek? (Lásd: „kultúrfölény”, „regionális középhatalom”.)

Célokra mindig szükség van. De itt elválasztanám egyrészt a kutató, másrészt az ideológus és a politikus szerepkörét. A politikus a jelenhez beszél. Számára a történelem példatár, roszszabb esetben retorikai gyúanyag. A kutatót a múlt önmagában érdekli. Eszébe sem jut, hogy értelmezését választók mozgósítására próbálja felhasználni.

Előfordulhat, hogy a címet sokan félrehallják majd? Nem úgy értelmezik a kérdést, hogy „mi”, hanem úgy, hogy „ki” a magyar?

A tanulmányok többsége a magyar kulturális hagyományról szól. Nagyrészt az 1939-es kötet szerzői is erről írtak, miközben a két világháború között a diskurzus valóban nemcsak arról folyt, hogy „mi”, hanem arról is, hogy „ki” a magyar. Másként, mint akkor, de ez a kérdés ma is fel-felmerül. Kötetünk szerzői közül elsősorban Ormos Mária foglalkozik azzal, hogy mi erre a demokratikus és humanista válasz. De gondolatébresztő az is, amit a bácskai születésű Végel László mond erről.

A nemzeti romantika korában nagyra tartották az irodalom szerepét a nemzeti tudat ápolásában. Ez mára eltűnt.

Másképp látom. Ma is fontos az irodalom. Van olyan jelentős, mint amikor Kölcsey a Himnuszt és Vörösmarty a Szózatot írta. Mekkora volt az ő korukban az írástudók aránya? Az összlakosság egyharmadát sem érte el. Az ország gimnáziumaiba 20-22 ezren, a pesti egyetem négy karára másfél ezren jártak. Az analfabetizmus azóta megszűnt. Középiskolákban az ezredfordulón közel félmillióan, a felsőfokú intézményekben több mint 200 ezren tanultak. Tény, hogy az elitkultúra végletesen elszakadt a tömegkultúrától. Bizonyos szövegek befogadására a nyelvi közösség töredéke képes. De ez a töredék is jóval nagyobb, mint a reformkor újság- és versolvasóinak száma együttvéve. Tehát nem indokolt a pesszimizmus.

Azt írja az egyik szerző: „Az én koromban Rákóczi volt a fejedelem, Petőfi a költő.” De a nemzeti idolok cserélődnek. Kossuthot „felülírja” Széchenyi, „lobogónkat, Petőfit” avíttasnak érezzük.

Bizonyos mértékig minden generáció újraértelmezi a történelmet. Természetes, hogy másként gondolunk Petőfire, mint száz éve. Nagyobb baj, hogy az oly gyakran emlegetett önvizsgálat, a „múlttal való szembenézés” kérdésében hiányzik a mérséklet és az empátia. A két világháború között négy-öt eltérő szellemiségű magyar történelmi összefoglaló volt forgalomban. Mindegyiknek megvolt a maga „célközönsége”. Csak diktatúrák írják elő, hogy mi álljon az egyedül engedélyezett történelemkönyvben. Franciaországban és Németországban is sokféle történelmi hagyomány él egymás mellett. Samuel Huntington pedig épp most írt könyvet az „amerikai identitás dilemmáiról”.

Kétségtelen, hogy az ottani viták kulturáltabbak, mint a mieink. És azt is el tudom képzelni, hogy a sokarcú hagyomány Nyugaton nem kötődik kurzusokhoz. Nálunk, ha a baloldalnak Károlyi a kedvence, a jobboldal máris rohan Tisza-szobrot avatni.

Nem is baj, ha Tisza Istvánnak szobrot állítanak. Zavar akkor keletkezik, amikor az avatáson elhangzik, hogy az „idegenszívűekkel” szemben ő képviselte a magyarság érdekeit. Miközben az asszimiláció legfőbb pártfogói közé tartozott. Tisza a 20. századi konzervatív-liberális hagyomány egyik jeles képviselője. Nemzetiségi politikája kifejezetten békülékeny, az 1914-es hadüzenetet végsőkig ellenezte. A magántulajdon szentségéhez természetesen ragaszkodott. De ezzel, ha jól tudom, mi is így vagyunk. A baloldal csak akkor várhatja el a jobboldaltól, hogy saját hőseit – Károlyit, Jászit, Bibót – elfogadja, ha maga is tudomásul veszi, hogy a konzervatívok Tiszát és Bethlent tisztelik. Teleki más eset.

Nyilván a baloldal sem akar Kun Bélának vagy Rákosi Mátyásnak emlékművet emelni.

Szerintem nem. Legutóbb is egy Teleki-szoborról volt szó… És ne feledjük a tusnádfürdői mondatot, mely szerint a baloldal belső „kódja”, hogy hatalomra kerülvén nemzetére tör. Mindkét oldalon találkozunk megbélyegző csúsztatásokkal és féligazságokkal. Egyik éppolyan káros, mint a másik. Egyébként a jobboldal is „rátört” néhányszor a nemzetére. Például 1919– 20-ban vagy 1944-ben.

És mi a magyar ma? Mi az ön válasza?

A magyar kultúra egyik nagy erénye a sokféleség. Nemrég baráti körben beszélgettünk arról: mi az oka, hogy a népességszámhoz képest valóban magas a Nobel-díjasok aránya. Egyikünk azt mondta: a régi jó középiskolai oktatás. Igaz. De ehhez hozzátehetjük: a népek keveredése is. Ez a keveredés – más népek jelenléte a magyarban – nem tett rosszat nekünk.

(szerző: Buják Attila – forrás: 168óra)

2 Responses to Mi a magyar

  1. admin szerint:

    “…a korszellem, amelyet kialakítottunk, a fejlődés, amit megindítottunk, az országépítés és nemzetegyesítés, amelybe belevágtunk, a lelkület, amely magával ragadott bennünket, egy új választ is ad arra a régi kérdésre: ki a magyar? Barátaim, az a magyar, akinek az unokája is magyar lesz”. O.V.2018 okt.

    https://444.hu/2018/10/09/orban-definicioja-szerint-szent-istvan-horthy-miklos-es-puskas-ferenc-sem-volt-magyar?utm_source=hirkereso&utm_medium=cpc&utm_campaign=orban-definicioja-szerint-szent-istvan-horthy-miklos-es-puskas-ferenc-sem-volt-magyar

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük