A vég kezdete

Sebastian Haffner német történész önvallomását olvasgattam a minap. A Liska Endre fordította könyvecske 2005-ben jelent meg az Európánál, de csak most került, pontosabban adták kezembe.

A neves tudós – akinek a Megjegyzések Hitlerhez és a Churchill című munkája már régen olvasható magyarul is – ezt az önvallomását 1939-ben, pár hónappal a Németországból Angliába való emigrációja után vetette papírra. Az írás nem jelent meg akkor, a tudós halála után, 2000-ben lelték és adták ki Haffner gyermekei. A könyv ezután sokáig vezette a német bestsellerlistákat. Magyarul is érdekes olvasmány lehetett már 2005-ben is. Ma viszont már torokszorító.

Arról szól, hogyan lesz, miből lesz, hogyan veszi kezdetét a fasizmus.Haffner kamaszfejjel élte át az első világháborút. A későbbi történész számára fontos tanulság lett, hogy az, amit “minden gyerek tud”, a “történelmi események tömény, végső kvintesszenciája”. A tömeglélek és a gyermeki lélek reakciói nagyon hasonlítanak egymáshoz. Hihetetlenül gyermekdedek azok az eszmék, amelyekkel hatni lehet a tömegekre.

Amikor ezek a gyermekded eszmék uralkodó eszmékké válnak, no akkor már a fasizmus küszöbéhez értünk. A háború elvesztésének és a békekötésnek is lesz – később levont – tanulsága. Hogy ugyanis a “német politikusok, legyenek jobb- vagy baloldaliak, nem tanulták meg, hogy lehet méltósággal is veszteni“.

Sebastian Haffner könyvében részletesen szól egy ezzel kapcsolatos jelenségről. A vesztes Németországban kibontakozott sportkultuszról. Ha már a csatatereken nem sikerült, hát legalább a sportpályákon igyekeztek győzni. A sport lett a nemzet kovásza – nem a kultúra. Ehhez persze gyorsan csatlakozott a német baloldal is. Úgy vélték, hogy a sport levezeti az indulatokat. Pedig – írja Haffner – a mániákus sportvetélkedés a népek közötti háború szellemét tartja ébren, és nem a harci ösztönöket vezeti le, hanem éppen éleszti azokat. Fontos feltétele a fasizmusnak a szoktatás. A háború és a forradalmak hozzászoktatták a németeket – és persze, nem csak őket – a gyilkoláshoz, az öléshez (egyebek között). Mikor Rathenau külügyminisztert, a liberális zsidó német hazafit megölték, ezen már nem csodálkozott senki sem. Az embereket meg-megölik néha, istenem. Ilyen az élet.

De hozzászoktatták a német népet a mákonyos szóhoz is. Fasizmus akkor lesz, amikor “a töményen adagolt mocsok megszűnt csöpögni és bűzleni és varázserővé lényegül át. Senki sem csodálkozott volna rajta, ha első beszéde közben Hitlert egy rendőr vállon ragadja, és kipenderíti az ajtón. Mivel azonban ez nem történt meg… végbement a varázslat.” Alapvető feltétele és jele a fasizmusnak, hogy a polgárokból kivesszen a civil kurázsi. Hogy az országban a félelem és a rettegés legyen az úr. Félelem az elbocsátástól, a kirúgástól, az erőszaktól, a bikacsöktől, a késtől.

Ehhez persze az is kell, hogy ne legyen, aki és ami megvédje a polgárt, hogy széjjelhulljon az álladalom. Sebastian Haffner a náci hatalomátvétel előtt, alatt és után fogalmazóként dolgozott a berlini főtörvényszéken. Önéletírásában belülről láttatja azt a folyamatot, mely során az önállóságára, pártatlanságára, évszázados szakmai múltjára büszke német igazságszolgáltatás a politikát, a fasizmust kiszolgáló gépezetté vált. A fasizmus nem egyik percről a másikra toppan a világra. Szépen, fokozatosan, adagolva kebelezi be a társadalmat, a nemzetet, az embert. Miközben fenyegetően közelít, miközben már mélyen mérgezi a társadalmat, megfertőzi annak minden részét, szegmentjét, pórusát – közben még, mintha mi sem történne, megy tovább az élet: a villamosok járnak, a polgárok nyaralni, síelni mennek, az iskolákban folyik a tanítás, a színházak játszanak, a kávéházban újságot olvasnak, a kocsmákban söröznek, a fiatalok táncolnak, mulatnak, szerelmeskednek.

Az utcán, majd a parlamentben is általánossá lesz, megtűrtté, megszokottá az idegenellenesség és az antiszemitizmus, de a bíróságokban, az ügyészségekben és természetesen az üzleti életben még ott ténykednek a zsidók és zsidó származású polgárok is, akik meg vannak győződve róla, hogy az ellenük irányuló jelszavakat nem kell komolyan venni, azok csak az indulatok levezetését szolgálják.És elkezdődik az önámítás, az önmegnyugtatás szaka. “Sokan azzal vélték Hitlert ártalmatlanná tenni, ha bevonják a kormányzati felelősségbe.” Ott aztán majd megnyugszik és betagozódik. Hát bevonták. És a polgárok döntő többsége a kivárást választotta.

Ahogy Haffner írja: “Sok millió más némethez hasonlóan megadóan vártam, hogy jöjjön, aminek jönnie kell. És jött”. Persze, még lehetnek átmeneti szakok. Amikor jön egy Brüning kancellár. Aki kemény kézzel próbál kormányozni végre. Aki mindenkinek belegázol az érdekeibe, és fütyül arra, hogy népszerű-e vagy sem. Aki egyensúlyba hozza az államháztartást – de közben szegény emberek millióit hozza reménytelen helyzetbe. Akik a gátlástalan demagógok, az ígérgetőgépek karjaiba menekülnek aztán. Nem utolsósorban azért, mert nem menekülhetnek máshova. Mert a fasizmus egyik legfőbb feltétele, hogy a “másik oldal” szétzülljön egészen.Amikor a “másik oldal” elveszti erkölcsi tartását, hitelét, és kapitulál.

A másik oldal vezetőinek szégyenletes erkölcsi kudarca az 1933. márciusi \”forradalom egyik meghatározója\”. A fasizmus ott kezdődik, amikor a szocialisták elkezdenek nemzetibbek lenni a \”nemzetieknél\”, amikor bizonygatni kezdik, hogy ők is “jó hazafiak” és amikor átveszik a jobboldal jelszavait. Meg amikor – idézzük Haffnert – “egy nappal a választások előtt Otto Braun, a szociáldemokraták “erős embere”, autóba ül, és a svájci Tessinbe távozik, ahol – biztos, ami biztos – jó előre házat vásárolt magának. “A nácikkal szemben állók dühe és megvetése saját vezetőik iránt nagyobb volt, mint a tulajdonképpeni ellenséggel szembeni gyűlöletük… Százezrével hagyták ott a munkások a szociáldemokrata és kommunista pártot, és kérték felvételüket az SA-ba. Amikor társadalmi viták kezdődnek a “zsidókérdésről” – és nem az antiszemitizmusról. A fasizmus akkor kezdődik, amikor az antiszemitizmust kezdik apró szépséghibának minősíteni. Antiszemita, de jó német és remek családapa. Istenem, egy kicsit antiszemita. Senki sem lehet tökéletes.

Haffner 1939-ben látja, hogy “a nácik antiszemitizmusa a zsidókon túlmenően az emberi lét végső kérdéseit érinti, és a többi célkitűzésük nem is mérhető hozzá”. A fasizmus azzal kezdődik, hogy amikor a nem zsidó származású polgárhoz odalépnek az utcán, és megkérdezik tőle: “Árja vagy?”, mire ő azt feleli: “Igen.”

Ha egy nép, egy nemzet erkölcsileg hullik darabokra, akkor minden lehetséges. “Németország széthullása sincsen kizárva” – jövendöli meg 1939-ben Haffner a tíz évvel később – és sok tízmillió ember pusztulása után – bekövetkező valót. Haffner könyve arra tanít, hogy egy ország, egy nemzet nemcsak úgy pusztulhat el, ha legyőzik, megszállják, leigázzák. Áldozatul eshet saját nacionalizmusának is. Eljön az idő, amikor minden hazafinak dönteni kell: a nacionalizmushoz vagy a hazához lesz-e hű. A kettő kizárja egymást, ugyanis. Van, amikor el kell búcsúzni a párttól, csapattól, közösségtől. Van, amikor az ember maga marad. A hazájával, amelyet magában őriz meg a jobb időkig.

Már persze, ha megéri azokat.   (Bächer Iván

You can leave a response, or trackback from your own site.

Leave a Reply

Powered by WordPress and Bootstrap4