Egyedül

Rég volt… nagyon rég… de velem történt ez is. Most visszaolvasva, nekem magamnak is olyan idegen az az érzés, amit akkor átéltem. Azóta sok tekintetben változtak a körülmények, de a legfontosabb, a családom szeretete változatlanul megmaradt.

 

 

 

 

 

A nagy fiam és két kis unokám kedvenc süteménye, a mákos kalács. Szerintük senki sem tud olyan finomat sütni, mint én. Egy vasárnap jött a gondolat, hogy meglepem őket, csak úgy – hogy fognak örülni! Mire elkészült, mélységesen rossz hangulatom lett, hogy a fáradtság vagy az egész napi borult, esős idő okozta, magam sem tudom. Becsomagoltam a nekik szánt süteményt, és elindultam hozzájuk, bár szívem szerint inkább már lepihentem volna a jó meleg szobában.

Sötét volt, pedig még csak öt óra … senki nem járt rajtam kívül a kihalt utcán. Az arcomra szitált a köd. Lassan, alig haladva sétáltam… egyedül. Szinte vonszoltam magam, lelkem nehéz súlyával. Jobb oldalt a házak körvonalai rajzolódtak, többségükben semmi fény, csak itt-ott látszott, hogy a lakók otthon vannak. Nagyrészt a redőnyök leengedve, mint halott lehunyt szemek… semmi életjel – és én megyek … egyedül. Tudom, hogy a sötét házakban, a bezárt ajtók, vak redőnyök oltalmában, zajlik az élet. Ahány ház, annyi sors… Szeretem a házak ablakából kiszűrődő fényt. Ahol fény van, ott élet van. Egy kerítés túloldalán egy mérges kutya hangja töri meg váratlanul a csendet. Engem ugat – nem érdekel, nem bánt- megyek, megyek… egyedül.

Szeretem a kutyát, amely védi a területét. Ahol kutya van, ott ember is van! A házak tetején a kémények hidegen, árván ásítoznak, nincs már rájuk szükség, csak néhol látni egy-egy élő kéményt, amit nem szorított még ki a gázfűtés. Szeretem a füstölő kéményt. Ahol füst van, ott meleg van. Gyerekkoromban a csípős hidegben hazafelé sietve, már messziről figyeltem, hogy füstöl-e a házunk kéménye, mert ha füstölt, tudtam, hogy anyukám otthon van, és vár minket.

A köd lecsapódik a hajamon, onnan az arcomra cseppen. Letörlöm.
Jobb oldalt a temető. A sírkövek sejtelmesen fehérlenek, szinte imbolyognak, amint úszik köztük a sűrű köd a sötétben, mintha megannyi szellem lejtené a táncát. Megborzongok. Nyugi, ők már nem bántanak – s megyek tovább… egyedül.

De miért egyedül?! Valamikor régen, úgy képzeltem, hogy ha a párommal felneveltük a gyerekeket, majd együtt fogunk menni hozzájuk látogatóba, mint ahogy látok más családokat. Akkor most miért megyek itt egyedül?!

Azt mondják, mindenkinek van egy párja. Az enyém hol van, merre jár?!

Fáj, hogy ennyire egyedül vagyok! – letörlöm a hajamról az arcomra lecseppenő ködöt… a patakzó könnyeimmel együtt.

Baloldalt házak, jobboldalt temető…baloldalt élet, jobboldalt halál. Oly kicsi útszakasz választja el a kettőt egymástól, csak pár lépés! S én csak megyek a kettő között, tovább…egyedül.

Utcájukba befordulva, megpillantom fiamék házát, mely szinte világít a többi között a fehér falaival. Az ablakokon nincs redőny, így kiszűrődik a fény, megsokszorozva a narancssárga sötétítő színét. Kéményükből, csalogatva gomolyog a füst, majd lágyan himbálózva, szertefoszlik a szitáló ködben. Melegség járja át egyre gyorsabban kalapáló szívemet. Meggyorsítom lépteimet. Kapujukhoz érve a kutyájuk örömugatása fogad.

Belépve, kis unokáim repülnek felém kitárt kis karjukkal, csókot nyomva az arcomra rózsás kis ajkukkal.

-Mamuci! Hoztál nekünk sütit? – Az asztalt körbeülve jóízűen lakmároznak, s közben csillogó szemmel mesélik a legfrissebb ovis, iskolás élményeiket. A sütitől eltelve elvonulnak a kis birodalmukba, a játékaik közé. Innentől már mi, felnőttek is tudunk nyugodtan beszélgetni. Rövidesen elköszönök, este lett. Fiam felajánlja, hogy szívesen hazavisz autóval, de elhárítom a kedvességét a rövid távolságra hivatkozva, és elindulok haza… egyedül.

Ugyanaz az út. Jobboldalt házak, baloldalt temető – jobboldalt élet, baloldalt halál. S én a kettő között megyek az utamon, megint… egyedül.

Sokat voltam egyedül a házasságunk alatt, mikor még az apjukkal éltem!

Szeretem a kézen fogva sétáló, megőszült párokat… sosem sétáltam vele kézen fogva – mindig csak egyedül.

Szeretem látni, ha egy apa részt vesz a gyermeknevelésben – ez is rám maradt mellette… egyedül. Betegségek, műtét – nélküle… egyedül. Felnőttek a gyerekek, úgy hogy ő nem is ismeri igazán a fiait – csak én, egyedül! Nem vártam mást, csak hogy törődjön velünk, hogy mi, a családja legyünk a legfontosabbak, hogy szeressük egymást – neki ez nem kellett – csak nekem kellett…..egyedül.

Közben eleredt az eső, s a könnyeim is. Kitört belőlem a fájdalmas zokogás. Megálltam, arcomat az ég felé fordítottam, hogy az eső a könnyeimmel együtt, mossa ki a lelkemet.

Mikor megnyugodtam, körülnéztem, nem látott, hallott- e valaki. Egy lélek nem járt rajtam kívül az utcán…. Mély lélegzetet vettem és elindultam……és akkor döbbentem rá, hogy – hiszen nem vagyok egyedül!

Engem várnak, nekem örülnek, értem aggódnak, engem szeretnek a gyermekeim, unokáim! Nekem az hiányzik, ami sosem volt, hisz sosem volt mellettünk igazán, mint társ, mint apa!

Nem vagyok egyedül…..most már ő van egyedül, nem tudja, mit veszít!Másnap délelőtt a fiam munkába menet belépett hozzám megkérdezni, hogy vagyok.

-Gondoltam, hogy itthon vagy anyuci, mert füstöl a kémény – mondta, s én könnyeimmel küszködve csak annyit mondtam:

-Gyere kicsim, melegedni…

(kép:Google

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük