A cipő

Süvöltő széllel ölelkező, táncoló hópelyhekkel támadott a tél akkor éjjel. Reggelre úgy lehűlt a levegő a szobában, hogy nem mertünk kibújni a meleg dunyha alól, így magunkhoz szedve a ruháinkat átmelegítettük, s már felöltözve keltünk ki az ágyból. A konyhába lépve sütött a hideg, a vödörben a víz szilánkosra fagyva állt.

Anyu éjszakás volt nem volt még otthon… mi iskolába indultunk, hét-nyolc éves lehettem. Mikor kinyitottuk a bejárati ajtót, megdöbbenve torpantunk meg. Egy másik ajtóba ütköztünk! A vastag hófalba szemeteslapáttal kellett kijáratot vájni, hogy kijussunk az udvarra. Térdig érő hóban gázoltunk, lihegve küzdve a szél erejével… Félútig sem értünk, már nem éreztem a lábaimat. Szakadozott cipőm – mi inkább bocskornak nevezhető – elnyűtt, kidobott cipője volt valakinek, mikor hozzám került. Nekem még jó volt… mert nem volt más.

Délután az iskolából hazaérve nővéremet a sparhelt előtt ülve találtam, elgémberedett lábait melengette a sütőben, átázott cipői a platón száradtak. Előttem ért haza. Sietve mellé kuporodtam, lábaimat az övéhez dugtam. Melegedtünk… Este anyu sírva kenegette nővérem megfagyott lábujjait…

Éjszaka arra ébredtem, hogy kegyetlenül ráz a hideg, s mintha száz tűvel szurkálnák a torkom. Reggelre magas lázam lett, nem mentem iskolába. Nem is tudtam volna, mert a sütőben felejtett cipő kőkeménnyé száradt, talpa teljesen levált. Nagymamám, hogy segítse a tüszős mandulám gyógyulását, kenyeret pirított nekem (hogy majd az lemarja a hólyagokat) és hársfateát főzött. Még a teát csak-csak lenyeltem nagy nehezen, de a kenyeret sehogy sem akaródzott! Nyakig bebújva, napokon át feküdtem a jó vastag, meleg dunyhában. Többször hallottam, amint anyu és mama számolgatják a kis pénzüket, mert nekem cipőt kell venni. Nagyon örültem. Új cipőm lesz! Alig vártam, hogy meggyógyuljak és menjünk megvenni életem első új cipőjét.

Eljött a nap, mikor elindultunk a falu egyetlen cipőboltjába. Akkor voltam benne először. A nagy hideg helységnek ma is érzem az illatát. Tele volt polcokkal, rajtuk dobozok tömege. A hosszú keskeny pult mögött tett-vett egy magas, szikár, barna köpenyes bácsi, Kiss kartárs… anyu így szólította. Mit beszéltek, mit nem, nem tudom, mert az ámulattól semmit sem hallottam, csak majd a nevemet, és megfordulva láttam, hogy egy kéz felém nyújt egy csillogó barna magasszárú fűzős cipőt, hogy próbáljam fel. Nézegettem, tapogattam… Gyönyörű volt!

Boldogan mentem iskolába, hogy mindenki látja majd, nekem milyen szép új cipőm van… de senki nem vette észre, pedig direkt úgy járkáltam, hogy lássák… hogy dicsérje már meg valaki… de senki nem tette. Majd pár nap múlva, szünetben – mikor éppen nem gondoltam rá – arra figyeltem fel, hogy a fiúk hahotázva, gúnyosan kiabálnak.

-Nézzed már milyen ósdi cipője van, régen kiment a divatból!

Engem nevettek. Nagyon megalázó volt…

Lenéztem a szépségesen csillogó cipőmre… nem csillogott úgy, mint addig, a könnyeim elhomályosították. Nekünk csak ilyenre tellett…

 

(Kép forrása:Google)

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük