Régi dal

A régi dalt kerekesircsi blogbejegyzése meríti fel az emlékezetünk kútjából, az időkből, vagyishát az enyémből, amikor Béla még embrió állapotban se levedzett.

A dalt az Öreghegyre keveredett légvédisták huszonnégyórás, éppen leváltott egyik szolgálatának interpretálásában volt szerencsém megbúsongani. A jókora körlet egyik sarkában,az élrehúzott ágyakon honvéderőhöz méltatlan módon elheverésző banda nyekergette a szájharmonikát, az otthon maradt kedves, Szájher Mónika, után epekedve.

Bár fővárosiak is voltunk jópáran, de számunkra is romantikus ellenpárt képezett a neonfények tarka tengere kontra sötét mellékutcák, mifelénk pl. ez utóbbi annyira elterjedt volt, hogy a fő utcát is csak a templomtoronyról lehetett beazonosítani.

Amúgy, az alvilág mint olyan, számunkra misztikus távolban létezett. A dal materializálta a misztikumot, azt sugallva, hogy Orpheusként oda csak úgy le lehet menni, csak kell pár sötét mellékutca.  A miértet talányos bizonytalanságba burkolja a szöveg, nem tudni kurvába szerelmes-e a busongó, avagy kurvára (de reménytelenül) szerelmes, és emiatt a züllött angyalozás.

De nem is ez lehetett a lényeg. Hanem a kiképzési fegyelemtől, pszichopata elöljáróktól távolra lazult, egyébként majd gondtalan, mégis szabadsága fosztotta társaság feelingje. És volt még egy másik dal is a kispadon ruhát varró asszonyról, kinek hamvas ajkát úgy lehetett (eközben) csókolgatni, hogy ő közben a szabadságról is tudott mesélni.

Pedig, ahogyan arra nap mint nap emlékeztettük magunk, ilyen közel soha sem álltunk a leszereléshez.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük