Quo vadis Pannonia

Az első lépés: Ne becsüld alá az ellenzéket, bárki is legyen az. Adott egy vesztes ország, ötszáz éve a nemzeti függetlenség híjával. Néhány értelmiségnek vannak fogalmai a demokráciáról. Az ország túlnyomó többségének azonban, tapasztalat híján, a kifejezés nem bír valódi tartalommal.

Adott egy gazdasági környezet. Kapitalizálódó közép-kelet Európa, a korai és mai kapitalizmus zagyvalékával. Az ország nem egy egész, megy minden szereplője a maga feje (és pénze) után, ideológiai, erkölcsi zűrzavar van. Stagnál, vagy csökken (vagy csak nem emelkedik vágyálom-mértékben- ki tudja?!) a gazdasági teljesítőképesség. Munkanélküliség, kisvállalkozások helyzete, adók, csökkenő életszinvonal. Kiváló táptalaj a szélsőségek felerősödéséhez. Nacionalizmus, antiszemitizmus, antibolsevizmus.

Előkerül a szociális igazságtétel igénye. Meggazdagodók, elszegényedők. És előkerül egy karizmatikus VEZÉR is. (vagy kettő ?) Páratlan akaraterővel és önbizalommal. (Karizmatikus az a vezér, aki “a történelem különböző időszakaiban akkor lép fel, amikor bizonyos társadalmi rétegek (vagy akár nemzetek) már nem tudják racionális alapon sorsproblémáikat megoldani. Ha valaki képes ilyen helyzetben elhitetni, hogy ő az elhivatott a felemelkedés megteremtésére , akkor kialakul az engedelmesség, alárendeltség köteléke, a feltétlen hit a vezérben, akinek szavait profetikus kinyilatkoztatásnak tekintik.)”

A karizmatikus vezér eszköztára : ” a társadalom minden rétegének ígéret, demagóg beszédek, fontos a nyilvános szereplés; (főként a kispolgári és közép rétegeknek) – tömegszervezés korszerű technikája, felvonulások, fáklyás menetek, rádióbeszédek;”, törekvés az egypárti uralom kiépítésére. (Egyesítjük a jobboldalt, felszámoljuk a baloldalt, majd persze a jobboldali maradékot is.)

Nem ismerős mindez valahonnan ? …s az eredmény ?…” előkészítették, megszervezték, s a megfelelő pillanatban központi utasításra indították el.”… és egy nép asszisztált hozzá, mert nem hitte el, hogy „alkotmányos jogállamban” ez megtörténhet. Nem kell túl nagy tömeg a vérontáshoz. (1956 cselekvő forradalmárainak száma sem haladta meg a tizenötezret.)

Második lépés: Számolj (le?) a belső ellenséggel. A “le” alatt nem utcaköveket értek. És az ellenség alatt nem ellenzéket. Nem véletlenül kezdtem a fasizmus ismérveivel. Hatalmas szerencsénk az, hogy fasizmus hatalomra jutásának legfontosabb eleme hiányzik. Nem egy végletekig kivéreztetett ország elégedetlen. A magyar gazdaság minden politikai retorika ellenére (a gazdaság nem egyenlő az államháztartással ! ) működik és növekedik. Az, hogy az ellenzék egy része belső ellenséggé vált, annak oka nyilvánvalóan az elkölthető brüsszeli pénzek iránti mohó vágy.

Az eredeti tőkefelhalmozás (remélem!) utolsó pillanatait éljük, aki kimarad, lemarad. S aki csak kicsit tájékozott a történelemben, az tudja, hogy az eredeti tőkefelhalmozók nem válogattak az eszközökben. Jelenlegi politikai berendezkedésünkben (választási törvény, szakszervezetek és civil szervezetek hiánya, saját tőkéseink, gátlástalanul pártos média stb.) igenis valóságosnak tartom azt a veszélyt, hogy a fasizálódás, akár parlamenti keretek között is, teret nyerjen. Egy ellenzéki választási győzelem esetén, a kétharmados többség birtokában ugyan mi akadálya lenne az intézményrendszer saját (már most is ők a NÉP ! ) érdekeiknek megfelelő átalakításának. S innen egy törékeny hajszálon függ a népakarat érvényesítése, a kristály, vagy a hosszú kések éjszakája. (Ha ötvenhatban nincs lincselés, másképpen alakulhattak volna a dolgok.(*)

Ne legyenek illúzióink afelől, hogy a Kossuth téren szónokoló jelenlegi “politikus” dögevőink, (most még Gyurcsány tetemében reménykedve), ha úgy adódik, nem lakmároznának boldogan akár Orbán politikai hullájából, mert a lakmározás a cél. A belső ellenséget le kell szerelni. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de nem tudok példát arra, hogy súlyos krízishelyzeteket áldozatok nélkül, demokratikusan lehetett megoldani, a kilábaláshoz kemény kéz kell, egyfajta diktatúra, „vér és könnyek”. És persze a cél felhazudása felmutatása.

Az ellenzéknek van célja. Igen közeli, de cél. A dögevés. S, távolabbi célja is van, a lakmározás. De ahhoz mindig újabb dögök kellenek. Csakhogy felborulhat a „tápláléklánc”, ha nincs élelem, nincs préda, ha nincs préda, nincs vadász és ha nincs vadász nincs dög sem. (Megesszük majd egymást.) A megoldás viszonylag kézenfekvő. Nem kellenek (politikai értelemben vett) dögevők. Ez már lehet akár cél is.

A cél, interpretálás nélkül, lóg a levegőben. Valódi Kommunikációra lenne szükség, nem lózungokra. Jelen helyzetben a cél egyértelmű. Meg kell teremteni a gazdasági egyensúlyt, meg kell szerezni az uniós pénzeket. Ez a kormány dolga. Arra vigyázni, hogy úgy (és arra) költse, amire (és ahogyan) szükséges – ez az ellenzék dolga. Ha az ellenzék ehelyett lámpavasazni és dög-enni akar, akkor az nem ellenzék, hanem ellenség, aként kell vele bánni. Nem baj, hogy „tüntetés” folyik a Kossuth téren. A baj az, hogy nincs ott egy óriás kivetítő, ahol a másik oldal is interaktívan megszólal. Én áldoznék ennyit.

Harmadik lépés…tisztítsuk meg a közéletet. Az előzőekben egy weimari köztársaság létrejöttének lehetőségét próbáltam vizionálni. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy a történelmi háttér nem ugyanaz. “Kevéssé ismert, hogy a weimari köztársaság nem 1933-ig, hanem csak 1930-ig állt fenn. Ekkor a kormányzást nem egy parlamenti többségre támaszkodó kormányzat, hanem az úgynevezett elnöki kabinet vette át. Ez azt jelentette, hogy a centrumpárti miniszterelnök – Heinrich Brünning – miután kiderült, hogy nem képes parlamenti többséget szerezni, hivatalnokkabinetet alakított.” Kvázi szakértői kormányt. S, figyelve a “prominens” médiapurparlékat, senki sem hitte, hogy a következmények valóra is válhatnak.

Az MSZP-ről : “A párt megindult a szétesés útján” – indítja írását Lengyel. Elvesztette vidéki helyeinek nagy többségét, több tízezer álláshelyet és finanszírozási lehetőséget. Nos, ez a gondolat bánt engemet. Egzisztenciák függenek pusztán attól, hogy valamely párthoz kötődnek. Egzisztenciát lehet építeni a párttagságra. Úgy, mint az “átkosban”. A baj csak az, ha négy év múlva fordul a kocka, akkor erkölcsi mocsadékok leszünk-é és átállunk, vagy vicsorgó hőzöngők, akiknek a szájából vette ki a másik a falat kacsasültet.

Arra a következtetésre kell jutnom, hogy kis országunk rendszerváltáson nyertes kisebbsége igen mélyre merült a politikai korrupció mocsarában. Szalmaszálon veszi a levegőt. A szalmaszál pedig mi vagyunk, kéremszépen, a médiamanipulált, dezinformált, lózungokkal és szappanoperákkal lebutított nép.

Szakértői kormány ? …Mi a fenét kezdene, amikor a végrehajtás letéteményesei zsírosan fizetett pártkatonák ? De mi a fenét tehetne bármely kormány, amikor ellenségei egy bizottságban és közgyűlésben tesznek keresztbe a haladásnak, per dafke, egy törököt fogtam, de nem ereszt (nevezhetjük demokráciának is)államrendszerben.

Amíg a párttagság nem lesz kizáró ok a közszféra legalább középvezetői szintjéig bezárólag, addig nem lesz konszenzus, nem lesz demokrácia, nem lesz kacsasült. (NEKÜNK).

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük