Fenntartható fejlődés

“A fejlõdés emberi fogalom. Az õstermészetre, a világegyetemre nem érvényes”

Az 1770 m magas Pinatubo vulkán 1991. júniusában az évszázad legnagyobb vulkánkitörését produkálta, melynek során mintegy 20 millió tonna kéndioxid jutott a légkörbe.

Halvány fogalmam sincs, mennyi fosszilis tüzelőanyagot kell eltüzelnünk egy ilyen méretű időjárás befolyásoláshoz. Gondolom, sok kicsi is sokra megy.Meghalhatott volna több százezer ember. De a szakemberek képesek voltak jó döntést hozni időben, és a kormányuk hallgatott rájuk. (momentán nálunk ez alighanem scifi mesének tűnik).

G. Hancock rengeteg munkát fektetett eltűnt civilizációk kutatásába, két könyvében is feldolgozta és remek mesével körítette is eredményeit. Tény, hogy nagy technikai tudású civilizációk pihennek az őserdők, a homok, vagy éppen a tenger alatt.Hancock odáig merészkedik, hogy a periodikus pusztulások időpontját is megjósolja, ha igaz, (márpedig erre tudományos bizonyítékok is utalnak?) az emberiség bizonyos időszakok (25 ezer év) elteltével kezdheti elölről. (Vagy kevés megmenekült tudásról, amit mi kultikumnak nevezünk)És kezdi is, azután vagy elég neki 25000 év, vagy nem egy újabb állomáshoz.

Nem éppen töretlen fejlődés, már ha képesek vagyunk a fejlődés kifejezést definiálni egyátalán. Hancock “számításai szerint” (Jel és pecsét) mostanában jár le egy ilyen ciklus, és még mindig nem tudjuk hogyan rakták egymásra Stonehenge köveit. Van viszont nyolcszáz féle mosóporunk, (ebből hétszázat Kovács Lajos reklámoz fő műsoridőben) és még ki tudja , mi minden ami majd békésen olvadozik a tenger mélyén az összes párszáz év alatt kitalált ( a kozmikum szempontjából teljesen felesleges és értelmetlen) kütyüvel együtt, amikor a tengerek helyet cserélnek a szárazföldekkel. A kóbor hajósok pedig csillagfényes éjszakán az imbolygó hajólámpás köré gyűlve merengenek azon azokon a természetfeletti tudást birtokló, tán a Szíriuszról érkezett lényeken, akik képesek voltak óriási városokat építeni a víz alatt olyan kövekből (beton), melyek sehol az ismert világon nem fordulnak elő.

Némely szárazföldön, amin csak végigsöpört a cunami, pedig vallásos tisztelettel zarándokolnak az egyetlen épen maradt építményhez a betonalapon acéllábakon álló gömb alakú víztoronyhoz, és áldozatot mutatnak be neki. Mert az ember, bármennyit is fejlődött körülötte a maga “kocsonyás sápatag” (S. Lem) mivoltát ellensúlyozó technikai civilizáció, egy bekövetkező, de a technikai civilizációt megsemmisítő kataklizma után viharos gyorsasággal visszasüllyed a félállati szintre, melynek egyetlen célja a fizikai túlélés.

Tetszik, nem tetszik, az ember egy biológiai gépezet. Működéséhez az üzemanyag (a táplálkozás) feltétlenül szükséges. Az, hogy spirituálisan is létezik, a biológiai lét minőségének sajnálatosan csodálatos mutációja. De a szellemiség másodlagos, táplálkozás (energia) nélkül nincs szellemiség sem, aki kételkedik, mától kezdve ne egyen. Meg kell tanítani az embereket arra, hogy élőlények, mai tudásunk szerint közelebb az állatokhoz, mint a növényekhez. Az élőlény lét pedig táplálkozást igényel, a táplálkozás táplálékot, ezt pedig meg kell szerezni, elő kell állítani, a szükséges mennyiségben.

A szükséges mennyiség pedig az embernek nevezett élőlények számától függ. Ezen élőlények tartózkodási helye az élettér. Miután az élőlények a mi világunkban három dimenziósak, valamint az a körülmény, hogy az élettérnek nevezett valami is ezen tulajdonságokkal rendelkezik, a következtetés egyértelműnek látszik: bizonyos kiterjedésű élettér bizonyos mennyiségű élőlény működésének feltételeit tudja biztosítani. Meg kell tanítani az embereket arra, hogy a vallás másodlagos. A vallás nem feltétele a biológiai gép működésének. Következésképp csak annyira szükséges, mint a zene, a tánc, és egyéb nem az élethez szükséges fizikai energia megszerzését biztosító időtöltés. A vallás nem írhat elő semmiféle parancsolatot ami a biológiai lét fenntartásával kapcsolatos cselekvési magatartásra vonatkozik. Ezeket a magatartásokat majd az élettér és élőlény függőségi kapcsolata szabályozza, ha nincs életfeltétel nincs szaporodás sem. És az élettér mindig az adott időben rendelkezésre álló környezet.

Az “élet” jelenlegi filozófiája elfogadhatatlan. Egyrészt mert az “emberi” életre épül, nem minden életre. Másrészt mert egy “fejlettebb” emberre vonatkozik, vagyis képmutató hazugság, mely egyszerre veti el a természetes kiválasztódás elvét és gyakorolja azt. Meg kell tanítani az embereknek az egyenlőséget. (Feltéve persze, hogy kiinduló pontként deklaráltam.) Nagyjából úgy, ahogy Asimov a robotika törvényeit megalkotta. Egyetemesen. Túl az ösztönökön, túl a félelmen és egy rakás, az élet fennmaradását biztosító alapvető emberi tulajdonságon. Meleget adni annak aki fázik, és hűsítőt akinek melege van, tiszta levegőt , vizet és élelmet, fedelet a feje fölé. Emberi körülményeket. Ilyen egyszerű. De a tudatát tanítani kell, hogy a közös tudat része legyen. Egyfajta kommunizmus. Hazugságok nélkül. Nincsenek népek, országok, az ember az élővilág része. Individuuma szabadon érvényesülhet az egyenlőség korlátain belül, színesítve az egyetemest, már ha képes individuum kialakulni a folytonos közösségi gyakorlatozás során.

Remélem, eléggé ellentmondásos. Ellenkezik egy csomó mindennel, ami “emberi”. Ha elfogadjuk az Isteni eredetet, akkor a Teremtő egy pancser volt. Ha az evolúciót fogadjuk el, hát az jóval közelebb áll állapotunkhoz. Ha az eszközhasználat volt az ember és állat közötti határ átlépéséhez szükséges katalizátor, akkor az ember az eszközhasználat útját kénytelen követni a végleges kifinomulásig, amikor is már testre sem igen lesz szüksége, a biológiai funkciókat tökéletesen működtető gépezetek lehetővé teszik számára a spirituális létet. ( Herbert W. Franke Az orchideák bolygója – Pierre Barbet – A psziborgok álmai) Csak azt ne képzeljük, hogy a “lehetőség” tízmilliárd emberre is érvényes. Az egyéni emberi életet (vagy fejlődést) végérvényesen behatárolja a születés és halál ciklusa, csak a kollektív “tudat” marad fenn a végtelen időfolyam egy pillanataként, meglehet nyom nélkül. (Újabb kutatások állítják ezen pillanatok időbeni tartózkodását)

Azt mondja G. úr istene: szaporodjatok, sokasodjatok. És követői e parancsolat alá rendelték a társadalmi erkölcsöket. Azt mondja Mngabe Ogilu istene, hogy ne közelíts ajándék nélkül a lapos sziklához (mert leopárd tanya) és Mngabe nem közelít, de szaporodik és sokasodik. Ám ha öt-hat porontyából elvisz az éhínség (vagy a leopárd) egyet-egyet Mngabe bánatos, de nem reklamál istenének, hogy nem ezt ígérte. Tudomásul veszi, hogy élettere két porontyra elegendő. G. úr pedig másodállást vállal, és jól fizetett orvosai mindent megtesznek, hogy G. úr sokasodjon, mígnem az élettere Mngabe életterét is be nem kebelezi. Ezt nevezi G. úr fenntartható fejlődésnek.

Ez a fejlődés nem vezet sehova. Ez a fejlődés egy alternatíva egy fejlődési cikluson belül, akár a korábbiak, de ekkora kárt életterében még soha nem okozott az ember. Nem tudni, mi vezet az összeomláshoz. Az igazi félelem az, hogy akik az előidézői, azok esélyei a legkomolyabbak a túlélésre, hacsak hirtelen katasztrófa nem történik. És velük kell újrakezdeni. Az ember pedig újra elő fogja venni a vallást, a pénzt, marad önző, szűkölő, erőszakos intelligens állat. A világmindenség pedig széttárja karjait.

Nem tudom, hogy a fejlődés szót ne inkább változásra változtassuk-e. Igaz, az evolúció fejlődést jelent, és az evolúciónak kizárólagos szerepe van abban, hogy egyátalán tartunk valahol. Csak igen nehezemre esik un block fejlődésnek nevezni azt a folyamatot, amelynek előrehaladott stádiumában is, akárcsak korábban, meg megújuló erővel demonstrálnak tagadói. Ahogy a világot elnézem, pozíciójuk figyelemre méltó, elszánt munkálkodásuk eredményeképpen a föld népességének korábban említett része alighanem sohasem hallott róla. Nehéz továbbá fejlődésnek neveznem azt az állapotot, amelyben a résztvevők (noha erre volt pár ezer évük) a mai napig nem tudták megnyugtatóan definiálni az élet fogalmát, különös tekintettel az emberi életre. Miért éppen az emberi életet hozom szóba ? A bolygó történetének egy pontján egy véletlen mutáció elindít egy változást az anyagban, a változást nagyon nagyon sok évvel később az anyag élő állapotának definiálják. Ez a mutáció azután továbbiakhoz vezet. Noha tagadóink igaz örömére, és tagadásaik jogosultságának közvetett bizonyítékaként, vannak hiányzó láncszemek, ám a stációk azért szépen nyomon követhetők. Az élővilág egyedein a környezeti hatások következtében kifejlődik egy rendkívüli elváltozás, ez a test egy megfelelő helyén azután drámai változásokon megy át, és addig fejlődik, míg nevén nem nevezi magát, iszonyú sokára kialakulása után. Mire azonban ezt meg tudja tenni, tényleges evolúciója véget is ér ?

Nagyon sokat tudunk az agynak nevezett elváltozásról és szinte semmit. Kétségtelen, (és alighanem kizárólagos) eme titokzatos szerveződés befolyása az életnek nevezett állapotra. A tudomány eljutott ama feltételezésig, hogy az egymást követő lényeges fejlődési ciklusok következményeképp a mai legfejlettebbnek minősített biológiai gépezetnek legalább három van belőle, ez a gépezet valami különös oknál fogva a változás alkalmából soha sem viselkedett fogyasztói csúcsmodell módra, mindig megtartotta a korábbi verziót, ráépítette a következőt. Mint egy mai számítógép az ő merevlemezeivel. De míg Billy bátyánk jól kifundálta, hogyan lehet az adattárolókat külön-külön működtetni, biológiai gépezetünk nagyon is együttműködőre alkotta a változatokat, és nyilván eme körülményből adódó elkeseredés hatására jött létre a tudatalatti fogalma, biztos megélhetést biztosítva egy nagy rakás Fogyasztónak.

***

Íveljünk át. Már lejöttünk a fákról. ( Akinek nem tetszik ez az elképzelés, maradjon ott.) ..\”mutassatok nekem egyetlen olyan generikus jegyet…amelynek révén különbséget lehet tenni ember és majom között” – követeli Linné 1788 körül, – de nem túl hangosan, nehogy az egyházak kiközösítsék, lehetetlenné tegyék -és senki nem mutatott neki ilyet, a mai napig. Különös az ember-állat határvonal. Ha van ilyen, úgy tűnik van, néhány újabb “szerzeménynek” köszönhető a koponyán belül. Elnagyolva, a homloklebenyeknek köszönhetjük az olyan civilizációs balfogásokat, mint a gesztusnyelv hangokká, szavakká, írássá alakítása, vagy éppen az előre látás, tervezés képességének megszerzése. Ez jó pár millió évvel ezelőtt történhetett, azóta is jól elvagyunk. Nagyjából ez idő óta készítünk szerszámokat is, óh mizéria..! ezt a körülményt azután jól kiragadják elszánt gondolkodóink, a munkát jelölve meg az “emberi” élet céljául.

A munka eszköz, nem cél. Az európai hajlandó elhinni. A négerbe helyenként beleverték. A dél-amerikai csak nevet -ami munkával függ össze, csak fájdalmas lehet. A munka eredménye izzadtságszagú. A jó dolgok – a sült hal, az orchideák – illatosak.” ( Lénárd Sándor, Egy nap a láthatatlan házban) Amennyiben nem tudunk sarkalatos határvonalat húzni ember és állat között az emberi élet kifejezés kérdőjeleződik meg, egy rakás skizofrenikus problémát vetve fel, hogy csak egyet ragadjak ki, de talán a legfontosabbat, az élethez való jog és teljesülése problémáját. “Az ember csak egy nádszál. A természet legtörékenyebbje -mondja Pascal – De egy gondolkodó nádszál – folytatja – aki tudja is, hogy meghalhat.” Ez a tudat nagy csapás a természetes szelekcióra.

Nem tudom, egy szép termetű szudáni vadász mennyit töprengett élet és halál dolgain, miközben a zsákmányt cserkészte. Valószínűleg tudatában volt a tapasztalatnak, mely ellenfeleket kell elkerülnie fizikailag, s melyeket gyűrhet le izmai és szerszámai segítségével. Azért szerszámot mondok fegyver helyett, mert a fegyver az én fogalmaim szerint már az ember ,ember elleni küzdelmének sajátos \”szerszáma\”. Mindenesetre az un. “alacsonyabb rendű” civilizációs fokon élő közösségek viszonya a halálhoz egészen más, az élet (és a természetes szelekció) része. Csak a “civilizált” ember retteg az elmúlástól ilyen paranoid módon. Erre persze meg is van minden oka.

Egyrészt felborult a természetes szelekció működési rendje. A gondolkodás változásával az egyébként alkalmatlan, hibás, (nem csak fizikai értelemben) sérült egyedek is lehetőséget teremtettek maguknak a túlélésre, (vagy inkább mondjunk meghosszabbított életet), vagyis ma egy rosszindulatú, aljas, gátlástalan gyilkosnak több joga van az élethez, mint egy magas intelligenciájú delfinnek, vagy elefántnak.

Másrészt átrendeződtek a dominanciák. A makákók közösségeiben az (elsősorban szaporodási célokat szolgáló) a különös viselkedésforma alakult ki, hogy a dominanciát nem csak közvetlen a párzási időszakban kell biztosítani, hanem folyamatában is, ezért a magukat dominánsnak érző egyedek rendszeresen végighágják alárendeltjeiket, ezek nem is annyira valóságosak, mind inkább rituális jellegűek, lényege az alárendeltek részéről történő elfogadás, belenyugvás. Kínosan emlékeztet a (főleg) közszféra főnök-beosztott viszonyaira, ahol is a főnök (aki a természetes szelekció működése esetén már rég kiselejtezésre került volna) rendszeresen, okkal-ok nélkül, csakis saját (és a hozzá hasonlók) dominanciáját biztosítandó, rendszeresen és hosszú időn keresztül baszogathatja alárendeltjeit. Mondhatni, természetes kiválasztódás helyett az alkalmatlanok szövetsége. (Egy igazi író tudja mit akar elmondani, azután már csak húzza az időt. Velem ez pont fordítva van.)

Az Alkalmatlanok Szövetsége hamar felfedezte a szó és írás hatalmát. Ha fizikailag nem is közvetlen tömegpusztító fegyverek, mindenesetre elsőszámú muníció a gondolat féken tartására, és a gondolat csodája, hogy ennek ellenére is újra és újra kihajt a remény akár egyetlen esőcseppjére is. “A hazugság abban a percben született, amikor az első szó…..Ősrégi hazugság már nem is hazugság, hanem mítosz. A dicsfényes hazugságot legendának nevezzük s szeretjük, az édes hazugságot mesének, a gyönyörű hazugságot versnek, az éltető hazugságaink összességét irodalomnak” (Lénárd Sándor, Egy nap a láthatatlan házban) És az Alkalmatlanok Szövetsége mára tökéletesre fejlesztette a hazugságot. A hazugság mindennapjaink része, elemi szükséglet, társadalmak és vallások alappillére. “Vedd el egy átlagember éltető hazugságát, s egyben elrablod boldogságát is” ? mondja Ibsen. Az élet keletkezése és Ibsen között néhány (négy?) milliárd év telik el. De ha csak kétmillió évet megyünk Ibsentől visszafelé, Ibsenhez hasonló agytérfogatú fickókat találunk, akár Ibsenek is lehettek volna, de fogalmuk sem volt az éltető hazugságok szükségességéről. Egyszerűen csak élni akartak. Ha figyelembe vesszük, hogy agyuk nukleotid kapcsolatainak mennyisége alapján akár űrhajót is építhettek volna, hát el kell merengenünk azon, mi a fenét csináltunk kétmillió évig ? Azon meg pláne, hogy az Alkalmatlanok Szövetsége áldásos tevékenysége ellenére mennyi periférikus tudást halmoztunk fel, és mire mentünk vele, az utóbbi két-háromezer évben. Mondhatni, semmire, ahhoz képest mire mehettünk volna.

***

Azért dereng az alagút vége….

A kozmikus homokóra legutóbbi porszemének lehullásakor egy fejlett? neokortexü fickó előáll néhány kőtáblával. Egy másik még ennyit sem fáradozik, egyszerűbb adathordozóra veti a Megmásíthatatlant, annyi a közös bennük, hogy nemes egyszerűséggel sutba vágják a megelőző tízmillió évet. És az emberiség egy része az egyik fickónak hisz, egy másik része a másiknak, ilyen olyan változatokban, attól függően, hogy földrajzi körülményeik melyik éltető hazugság elfogadását preferálják. Az amerikai őslakók belakták a kontinenst, a jégkorszaktól a tűzföldig, aki akart vadászott, aki jobban szerette legeltetett, vagy éppen kukoricát, vagy krumplit fedezett fel, maradt, vagy odébb állt, amerre a gyomra vitte. Tizenötezer éven át vándorolt, vadászott, pihent az ember, ismeretlen volt számára a (mai fogalmaink szerinti) munka.

“Ezeknek jöttek a spanyolok megmagyarázni, mit parancsolt odaát Mózes, mire kellett a Megváltó, – és hogy izzadva dolgozzanak, mert egy régi kéziraton ilyesmi van megírva\” ( Lénárd S. ) Ma pedig ott? tartunk, hogy világok készülnek összecsapni, mert több régi kézirat is létezik. És létezésük érvényességét jól szervezett, a bűnösség és a haláltudat félelemére épülő hatalmi gépezet őrzi és sulykolja vérrel, vassal. A szabad gondolkodás az ASZ gondosan építgetett és konzervált társadalmi berendezkedéseinek létét fenyegeti, amelynek legfőbb éltető hazugsága a minden emberre érvényes szabadság és egyenlőség kinyilvánítása. “Itt Nyugaton, hirtelen valami iszonyatos elbátortalanodás, a tudástól való visszariadás érzése vesz körül…\” írja Bronowsky. A demokrácia világméretű terjesztése eddig csak újabb és újabb háborúkhoz vezetett. Mert a “haladás” terjesztőinek semmi sem állhat útjába, sem természetes, sem etnikai határok, ám ahelyett hogy egyesítenék a emberi fajt egy közös érték, az élet és az azt biztosító környezet megismerése és megóvása érdekében, hibát hibára halmoznak, mindegy mi esik áldozatul.

A legutóbbi párszáz év a tudomány és technika hatalmas fejlődésének és a társadalmi fejlődés szempontjából végtelenül elhibázott politikai beavatkozások időszaka. A világ erőszakos felosztása, (nézz rá Afrika térképére), Trianon, Izrael létrejötte és a palesztinok szétszóratása, az olajháborúk és a következtükben létrejött hihetetlen gazdagság és végtelen nyomor, erőszakos vallási vezetők, (Khomeini) akik néhány év alatt a középkorba süllyesztik nemzetüket és így tovább.

“A mai Nyugaton…..újra feléledt az érdeklődés a legkülönfélébb homályos, anekdotikus, gyakran bizonyíthatóan téves tanok iránt, amelyek ha igazak volnának, minden bizonnyal érdekesebbé tennék az univerzumot, ha viszont hamisak, akkor olyan intellektuális felületességről, a rendszeres gondolkodás olyan hiányáról árulkodnak, és olyan energia pocsékolással járnak együtt, ami fönnmaradásunkat illetően nem túl ígéretes.\” ( C. Sagan)

A világ működése félrecsúszott. Vezetőink, az egymást követő kormányok előre látása még két év sincs, (kettő kell a kampányra), következésképp semmit sem tesznek ami a hagyománnyal, populizmussal, vallással megtámogatott statikus konzervativizmusa helyett a sokféleség, a szellemi szabadság és kíváncsiság természetes emberi tulajdonságainak kiterjedéséhez vezethetnének. A világ ma az olajé. Az emberiségnek egy ! ÚJ KÉZIRAT-ra lenne szüksége, mielőtt elpusztítja sajátmagát.

***

Nos ez lenne a sötét oldal. Nem kétséges, hogy az élet változatossága az ember pusztulása után is megmarad, és a győztes valamelyik emlős rokonunk lehet.Itt van például Lili. Lili Angliából került hozzánk. Jó darabig nemigen állt szóba velünk, ösztönösen érezte, sőt beszédünket hallva nyilván tudta, hogy aligha tudunk bármit is kihámozni a birminghami dialektusból. Szép csendben megtanult magyarul. Nyilván sokkolóan hatott rá, milyen nehezen tanulunk. Lilinek legalább négy éve ment rá, hogy némely olyan elemien szükséges kifejezést megtanítson nekünk, mint a kimegy, bejön, dögönyöz. Idővel lemondott arról, hogy képesek leszünk különbséget tenni reggeli, vacsora között, de türelmes volt, és nem adta fel amíg a “tányért” el nem sajátítottuk.

Időnként megfeledkezik arról, hogy alighanem reménytelenek vagyunk, és olyan hosszabb kifejezésekkel is megpróbálkozik, mint például, hol a francba voltatok egész nap, és mi van a vacsorámmal ?, vagy nem tudok békésen szunyókálni a kurva szarkák miatt, de már nem hiszem, hogy reménykedik.Mostanában gyakran megteszi, hogy amikor nem válaszolok néhány kurta kérdésére, felugrik az íróasztalra, leül az egér és a klaviatúra közé, nézi a kezemet, a képernyőt és nem kérdezi meg: tényleg azt hiszed, hogy ennyi ésszel mész valamire? Szemébe nézek, azután a képernyőre, a látom, hogy milyen igaza van. Leugrik puhán, a fotelhoz megy, és azt mondja : dögönyöz, – mindjárt, mondom, – és boldogan vigyorgok.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük