A lelkiismeretről..

..és társadalmi problémákról.

Eddig nem voltak ismeretlen fogalmak előttem a kultúrharc, a presztízsharc és a hatalmi harc fogalmak, hiszen nap, mint nap tapasztalom ezeket akár a médiában, akár a politikai életben, de még a mindennapokban is.

Ha logikailag vizsgáljuk ezeket a negatív tendenciákat, sőt egész folyamatokat, akkor arra a következtetésre juthatunk, hogy a valóságban olyan vérre menő sakkjátszmák szereplőivé váltunk, amelyek nem csupán a mi egyéni életünkre, de a nagyobb közösségekre is kihatnak. Ha pedig ezt az utóbbi állítást elfogadjuk, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy az egyén (egyének) további sorsa, léthelyzete a társadalom pszichológiai komfortérzetét is befolyásolja.

Az még csak-csak érthető, hogy, ahol közösségek vannak, ott érdekcsoportoknak is lenniük kell, de az már egyáltalán nem, hogy mi befolyásolja ezek működését, mikor robban a bomba, mikor telik be az a bizonyos pohár. Szenvedések és nélkülözések, apró trükkök, nagyobb szélhámosságok, az igazmondás hiányossága, az egymás iránti tisztelet csaknem teljes hiánya jellemzik ma is a magyar társadalmat.

Emlékeimben egészen eleven él egy kép: 1982: Moszkva – a Komszomolszkaja metróállomás: leszakad a mozgólépcső, s bedarált néhány embert. Nem igen hibázott az akkori média, mert ma sem találom még a neten sem nyomait annak az eseménynek. Ugyanakkor ezt megelőzően egy férfi hirtelen összeesett, s talán meg is halt. Távolról láttam csak, s ma is csak a metró villanásszerű fényei sejlenek fel csupán, miközben hallom az „Oсторожно, дверы закрываются, следующая станция…” („Óvatosan, az ajtók záródnak, a következő állomás…”) kezdetű, s akkor a mindennapi életem részévé vált mondatot.

S, hogy miért jutott ez éppen most eszembe? Mert ma itthon megyünk el ugyanígy egymás mellett, s ha meg nem tesszük, akkor pöfögünk, bántjuk a másikat szóval, tettel, pletykával és nem tudjuk elviselni az egyre több terhet, roppanunk bele, miközben elfelejtünk mosolyogni, s közönyösen tudomásul vesszük, hogy ez van, de majd csak vége lesz egyszer az életnek, s szinte vágyjuk néha a nemlét állapotát.

Depressziós ember a magyar, de valaminek mégiscsak lennie kell a genetikai kódokon kívül, ami ma is fenntartja ezt az állapotot. Elég könnyű ezért a történelmünket hibáztatni, s nem belegondolni abba, hogy mi miért nem vagyunk keményebbek és acélos szívűek akkor, amikor segíteni kellene a másikon, segíteni kellene egymáson, s bizony érezni a jövő generációi iránti felelősséget is. Nem nagy dologról van szó, csak akkor válik ez óriásivá, ha belőlünk is kivesznek az etikai parancsolatok. Ezeket pedig a Tíz parancsolat azon része tartalmazza, amelyek ma is világ bármely részén az emberi együttélés alapvető normái közé tartoznak, s ezért aztán minden jogállam törvénykezésének az alapmotívumai is. Ugyanakkor a dolgok ezen megközelítése nem zárja ki azt, hogy a nem vallásos vagy nem hívő emberek ne cselekedhetnének a felelős szeretet jegyében, ha csupán a keresztény kultúrkörnél tartok, hiszen mióta Karl Racher papírra vetette azt az állítását, amelyet egyébként Jézus is hirdetett, hogy „anonim keresztény” minden olyan ember, aki a felelős szeretet jegyében cselekszik, ha tud róla, ha nem, megdőltek bizonyos egyházi dogmák is.

Ma mi méltó hozzánk? Hogyan tudnánk a magunk csekély erejével hozzájárulni ahhoz, hogy más legyen a világ? Honnan tudjuk azt önmagunk is felmérni, mi az, amit még elbírunk, amiért felelősek vagyunk?

A tegnapi napon érdekes történet szem-és fültanúja voltam itt, ahol élek. Külön tanulmányt érdemelne a környék, mert nem lakótelep, de nem is valódi lakópark. Ellenben időben egyszerre költöztünk ide éppen tizenhárom esztendeje, így mindenki mindenkit ismer. Ehhez hozzájárulnak azok a makro társadalmi folyamatok mikro társadalmi leképződései, amelyek nem is olyan feltűnőek egy kevésbé zárt közösség esetén. És el lehetne kezdeni, hogy sok és új autó, új bútorok és pici gyermekek, jó munkahelyek és kölcsönök özönei… Olyan egy évtizede… Ma kevesebb és nem új autó, banki lefoglalt kocsik, jelzálogok, még több hitel, mert begyűrűzött a spirál, amiből nem látszik kiút, ingerült emberek, főként rokkantak, de úgy valójában (Bénulások, agyvérzések, gyulladások, autoimmun, pszichés bajok etc. …) és az utca…

Az utcán árad a hír, hogy ki mit csinál, s parkosítások ürügyén egyre több a pad, ahol szinte állandón ugyanazok ülnek és nem éppen a legjobb indulattal kibeszélik, hogy kinek mit hozott a postás, mert az aztán mindent elmesél egy kávéért cserébe, de a munkaidejét a szomszédos utca ivójában kezdi, mert kell az első kávé; tízóraizni a cukrászdába, ebédelni az iskolába jár, majd fordul még egy-két kört, s csodálkozunk, hogy a hivatalos leveinkért mehetünk érte a város másik végébe este hét körül, már, akik nap közben nem vagyunk itthon. S magának a postásnak is tátva marad a szája attól, hogy néha valaki szemére veti, hogy miért nem tud valami rendszert vinni az életünkbe, de visszamosolyog, hogy ugyan, minek, hiszen, ha délre végezne, hol lenne az a napi öt plusz túlórája.

A baj ott kezdődött, amikor a környék háromgyerekes beállt alkoholista anyukája, akit egyszerűen csak „Szatyros” mellékévvel láttunk el, mert napi húsz alkalommal valamelyik bolt felé tartott, ahonnan egyre tántorgóbban és egyre illumináltabban tért vissza a gyermekei és a férje szégyenére, meg nem kapta a harmadik szélütését. Ebből is felépült, mert ismerjük ugye a részegekről szóló mondást?!  Szóval megóvta az Isten, de lenyugdíjazták. És három hónapon át délelőtt tíztől délután háromig az utcákat rótta, várván a postást, aki addigra meg is hozta neki a magyar államtól az első azonnali kilencven napra visszamenőleges nyugdíját, de közben mindenkiről mindent megtudott. Pl. a közös képviselőnkről, hogy nem fizeti az maga után a TB-t, ahogyan mondja, hanem bizony nyugdíjas és nem vállalkozó, ahogyan sejtetni engedik az állandó létrája és festékes eszközei, a reggeli indulásai és az esti érkezései.

Na, ennek a mindenki emberének aztán tegnap fellobbant a belső tüze, s „Kapd be a citromos nemi szervemmel…” induló rácifrázott káromkodásaitól volt hangos a környék, csak éppen nem az kapta eme „szent szózatot”, akit megilletett volna… Ja, kérem, mert ő azért is huszonéves kocsival közlekedik, de a felesége a garázsból az egyik legjobb márkájú járművel indul reggelenként, s nyilván szemet szúrt ez azért ott, ahol jó sok családtól elvették a családi pótlékot, mert a gyerekek az iskola mellé jártak, ahol egy cigiért a fele közösség bármit megcsinál, ahol a házmester hajléktalanokat alkalmaz azért, hogy borítsák már ki a szelektív hulladéktárolókat némi befőttesüvegért, ahol az ingyenes gyógyszertári újságokért pénzt fizetnek a szórólaposnak a bennük rejlő kuponokért, mert milyen jól továbbárusíthatóak a segítségükkel megvásárolható termékek… És, ahol a polgárőrség semmit sem tehet, ha éjjel úgy üvöltözik a munkáját veszített tűzoltó, hogy három kilométeres körzetben senki sem alszik, mert birtokon belül teszi… És, ahol hihetetlen sérelemként éli meg az egyébként egyetemistákból álló ifjúság, ha hajnal felé valaki rájuk hívja a rendőröket, s a hatóság fejenként hatezerre bünteti őket, mert valójában kiemelt zöld területen vagyunk a keleti régióban, ahol talán soha senki nem hallott még Szókratészról…

S miért éppen Szókratész?! Mert, ha tovább szeretnénk haladni, ha tenni is mernénk mindezek ellen, akkor bizony ismernünk illene az Ő daimonion fogalmát. A szó a lelkiismeretet takarja, amely, akár a kis szellem, mellyel azonosította, egész életünket irányíthatná, figyelmeztethetne, mielőtt valami olyat cselekednénk, amely nem méltó hozzánk.

És kellene ez nagyon nemzeti szinten is, mert hol van a választások előtt hang, az a belső?! Csak konfliktusok léteznek, s a válság szótól hangos az egész köz-, művészeti-, gazdasági- és társadalmi élet, a követendő erkölcsi normák pedig valahova nagyon messze röpültek.

 

 

You can leave a response, or trackback from your own site.

Leave a Reply

Powered by WordPress and Bootstrap4