Illúziók

“Válságos helyzetünk oka most is egy tévedés.” Mitől nőhet a gazdaság?

Most már biztosra vehető, hogy 2007-ben az EU tagállamok közül Magyarország fogja elkönyvelni a legalacsonyabb gazdasági növekedést és a legmagasabb inflációt. Persze lesznek szakértők, akik az eredményt átmenetinek tekintik, akik szerint innen már csak felfelé az út. De lesznek azokból is bőven, akik ezért az állapotért a kormányt hibáztatják. Látjuk, hogy baj van, hogy szinte semmi sem működik úgy, ahogy kellene, de nem látjuk bajaink valós forrásait. Erkölcsi válságról beszélünk és azt sugalljuk, hogy valaki vagy valakik megrontották ítélőképességünket, vagy pedig azt, hogy az egyik vagy másik politikai, gazdasági, társadalmi, netalán etnikai vagy vallási alapon meghatározott csoport elmozdításával javíthatnánk helyzetünkön.

Nem így van. Nincs az ivóvizünkben semmi olyan kimutatott adalék, ami miatt erkölcsi képességeink elmaradnának az emberiség átlagától. Nem kell senkit sem bántani, nem kell bűnbak, és az égvilágon senkit sem kell kirekeszteni. Válságos helyzetünk oka most is, mint történelmünk során oly sokszor egy téves gazdasági modell alkalmazása, ami sajnos most sem egyszerűen a közgazdászok vagy a politikusok (vagy a fenn említett csoportok bármelyikének) tévelygéséből, hanem a nemzet hagyományosan hibás önértékeléséből, önarcképéből, a viszonylagos elmaradottság téves elemzéséből, így az annak orvoslására rosszul választott eszközökből fakad. A magyar felzárkózás ismét, mint ahogy azt Bibó István egy korábbi kor esetében megállapította, zsákutcába futott. De nem azért, mert a politikai feltételek hiányoztak – azok talán soha sem voltak ilyen kedvezőek – hanem azért, mert felzárkózás alatt a fejlett világ lemásolását és nem a saját képességeink, adottságaink, közgazdász nyelven komparatív előnyeink kibontakozását értjük. Ha nekik van sok szép autópályájuk, nekünk is az kell, hiszen minden bizonnyal az autópályák a fejlődés nélkülözhetetlen kellékei még akkor is, ha azok kihasználtsága nálunk még a 20%-ot sem éri el. Ha náluk a legújabb sláger a magas hozzáadott érték, vagy a kutatás+fejlesztés, mint a gazdaság növekedésének fő tényezője, nyilvánvaló, hogy nekünk is ezt az utat kell választanunk még akkor is, ha munkavállaló korú lakosságunk 47%-a nem rendelkezik semmiféle képzettséggel, még akkor is, ha a K+F-ből fakadó bevételek nem haladják meg a ráfordítások 10%-át, még akkor is, ha a magas hozzáadott értékű termékek és szolgáltatások előállításához szükséges munkaerő a teljes állomány legfeljebb 10%-a. Azt szeretnénk hinni, hogy a fejlettség kellékeinek beszerzése mindössze pénz kérdése, hogy lemaradásunk a tőke hiányából következik és nem a tőke hiánya a lemaradásból. Úgy véljük, hogy műveltségünk és tudásunk egyenrangú a fejlett társadalmakéval, amiért a mi gazdaságunknak is egyenrangúnak kellene lennie. Az, hogy nem az, nem a mi civilizációs és kulturális deficitünknek, hanem a hatalmon levők romlottságának a következménye.

Persze ha mindezt valóban így gondolnánk, ha őszintén hinnénk, hogy képesek vagyunk megállni a helyünket a világban, azon fáradoznánk, hogy minél kevesebb feladatot rójunk arra a haszontalan államra. E helyett semmi sem viszi ki a magyart az utcára oly könnyen, mint az állami szerep lefaragására tett bármiféle kísérlet. Bár a rendszerváltás kerek asztalánál beragasztottunk az alkotmányba egy sor állampolgári jogot, az állam szerepe az maradt, ami volt. Ma épp úgy, mint Kádár János korszakában szó nélkül elfogadjuk, hogy az állam elvigyen a fizetésünkre fordított minden forintból 62 fillért. Úgy gondoljuk, jobb, ha az állam magához veszi a pénzünket és gondoskodik rólunk, hiszen mi képtelenek vagyunk felelősséget vállalni magunkért és családunkért. Az állam pedig alkalmazkodik elvárásainkhoz még akkor is ha belegebed.

Ma már háztartásaink bevételének több mint a fele állami támogatásból jön össze. Egyetemre is járhatunk anélkül, hogy fizetni kellene, mi több, még tanulni sem kell. A vonatok is járnak, még akkor is, ha jobbára üresen, még akkor is, ha az államnak minden eladott jegy annak többszörösébe kerül. Az se baj, ha az egészségügyre személyenként annyit költ az állam amennyivel Európa első tíz országa közé sorolhatnánk magunkat, miközben a szolgáltatás minősége a 29 ország közül az utolsó három közé utasít. És milyen gondolatokkal ül be a magyar kultúrember a koncertterembe annak tudatában, hogy esti szórakozására az állam 29.282 forintot költ miközben 3 millió honfitársa a legnagyobb nyomorban él? Azzal, hogy, mint kultúrembernek, ez jár neki? (A részleteket lásd KSH 2006 Évkönyv, 164. és 173. oldal). Mit mond az a 14.406 kutató és fejlesztő aki évente elkölt 47 milliárd állami forintot, de munkája annak még a 10%-át sem hozza vissza? Azt, hogy több támogatás kell, mert nélkülük nincs felzárkózás. Mit mondhatnak az egyetemek és az önkormányzatok, amelyek milliárdos deficiteket görgetnek annak az államnak, amelyik bevállal mindent, (mert a társadalom és az alkotmány azt mondja, hogy ez a dolga) majd a teljesítés felelősségét áthárítja az egyetemi klinikákra, roskadásig feltölti a tantermeket a felsőoktatásra alkalmatlan diákokkal? Azt, hogy hagyd abba, ne vállald, amit nem tudsz teljesíteni? Dehogy. Jól van ez így, csak adjál több pénzt.

Azok, akik szerint ez a mélypont, bíznak egy régi gazdasági elméletben, miszerint a költségvetés egyensúlya önmagában gazdasági növekedést biztosít. A költségvetés hiánya azért hátráltatja a gazdaság növekedését, mert a hiány finanszírozása elvonja a termelő szférától a beruházásokra szükséges forrásokat. A nemzet megtakarítása nem a termelésre, hanem az állam költekezésére megy. Mivel a megszorítások most csökkenteni fogják a költségvetés hiányát, több marad a termelő szférának. Sajnos azonban az ún. konvergenciaprogram egyensúly-teremtő intézkedései jobbára az adók és járulékok megemelésére és csak kisebb mértékben az állami kiadások csökkentésére épültek. Márpedig a termelő szférára fordítható forrásokat a megemelt adók éppúgy elvonják, mint a költségvetés hiányát finanszírozó kötvények. Mindegy, hogy azért nincs pénz beruházásra, mert a megemelt adók – bár csökkentik a költségvetés hiányát – visszafogják a megtakarításokat, vagy azért, mert a megtakarításokat a költségvetési hiány betömésére kell fordítani. A növekedést meghatározó kérdés tehát nem a költségvetés egyensúlya, hanem az állam költekezésének mérete.

A növekedés legfontosabb kerékkötője azonban a versenyképesség szélén tántorgó további rétegek kiszorítása a munkaerőpiacról. Ha a magyar alkalmazott 38 fillért visz haza minden bérére fordított forintból, miközben például cseh kollégája 54-et, a munkaadónak minden 100 forint cseh alkalmazottra fordított összeg helyett 143-at kellene költenie a magyarra azért, hogy a magyar ugyanannyit kapjon kézhez, mint a cseh. Mivel ezt a 43 forintos különbséget nem lehet kigazdálkodni, a tőke a cseh munkaerőt fogja alkalmazni, a magyar pedig nem érti miért lett munkanélküli. Azért, mert ragaszkodik ahhoz, hogy az állam finanszírozza a fentiekben példaként felsorolt illúzióit, amihez viszont az államnak szüksége van arra a 36 és 54 fillér közötti különbözetre.

Az adók és járulékok megemelése tehát nem csak elvonja a tőkét a magánszférától – ami egyébként pótolható lenne a nemzetközi piacokról -, hanem felemeli a munkaerő árát anélkül, hogy a munkavállaló az emelésben részesülne. Lehet, hogy a mozdonyvezetők sztrájkja biztosítja a munkahelyek megtartását azzal, hogy meghiúsítja a szárnyvonalak lezárását, lehet, hogy a kutató és a zeneművész a magyar tudomány és kultúra hagyományait és hírnevét öregbíti, de az általuk elköltött állami forrás minden magyar munkavállaló versenyképességét csorbítja.

Illúzióink finanszírozásának ára tehát a döbbenetes alulfoglalkoztatottság. A 6.600.000 munkavállaló korú közül mindössze 3.600.000 rendelkezik bejelentett állással, és közülük 800.000 közalkalmazott. Marad mindössze 2.800.000 ember, akinek a munkájából kell az országot, azaz 10.000.000 embert eltartani. Ez a feladat teljesíthetetlen. Persze a többi 3.000.000 közül sokan dolgoznak feketén. Ők azonban nem fizetnek adót, utánuk senki sem fizet járulékot, de kapják az állami támogatásokat. De fontos megérteni, hogy ők nem azért nincsenek bejelentve, mert erkölcsi felfogásuk hiányos – bár nyilvánvalóan vannak ilyenek is -, hanem azért, mert alacsony képzettségüknél fogva ők már nem tudják kitermelni azt a különbözetet, amennyivel többe kerülne legális foglalkoztatottságuk például cseh kollegájukénál. A rendszerváltás után az ország elvesztett 1.200.000 munkahelyet, amiből mindössze 150.000-ret sikerült visszateremtenünk. A többi volt szocialista ország is hasonló méretű veszteséget könyvelt el, de ők kivétel nélkül jóval többet, a veszteség 40-65%-át visszapótolták.

A növekedést elősegítő tényezők két főcsoportra oszlanak. Az egyik friss termelő forrásokat, mint például új munkaerőt, tőkét vagy nyersanyagot von be a termelésbe. A másik növeli a hatékonyságot új technológiák, módszerek és eljárások bevezetésével. Az alulfoglalkoztatottság azt jelzi, hogy a jelenleg követett gazdasági modell új munkaerő bevonására nem ad lehetőséget, mert a modell csak a magasan képzett munkaerőre számít. Nem véletlen, hogy ott, ahol ez a munkaerő megvan, azaz Budapesten és környékén, a gazdasági fejlettség mutatói már elérik az EU átlagát, miközben a legtöbb vidéki régióban még a felét sem. A kettészakadt ország tehát a képzettség és foglalkoztatottság törésvonala mentén szakadt ketté. Sajnos azonban még akkor sem számíthatnánk növekedésre ebből a forrásból, ha elfogadnánk ezt az egyébként elfogadhatatlan állapotot, mert nincs több képzett munkaerő, a képzetlen pedig nem kell. Kétségtelen, hogy a közeljövőre várható jelentős mennyiségű EU támogatás hozzájárulhat a gazdaság növekedéséhez. De az EU pénzek előre jelzett felhasználása nemigen teremt új állásokat (az Új Magyarország Fejlesztési Terv szerint öt év alatt mindössze 75.000-et) és inkább olyan infrastrukturális befektetésekre összpontosít (kiemelten az autópályákra és a vasutakra), amelyek hatása a gazdaság növekedésére csak feltételezések formájában kerül kifejezésre. A látványos hatékonyság növekedés korszakának vége. A könnyen bevezethető technológiák meg is hozták a növekedést a kilencvenes években, le is kötötték az arra alkalmas munkaerőt. A további fejlesztésekhez, bevezetésekhez szükséges munkaerő egyszerűen nincs.

A baj tehát az, hogy gazdasági modellünk a képzett munkaerőre épít, amiből kevés van, parlagon hagyja a kevésbé képzetteket, akik sokan vannak, alig tesz valamit a képzettség javításáért, de elhiszi, elhiteti, hogy tudásban, kultúrában egyenrangúak vagyunk a fejlett országokkal. Ennek a hiedelemnek a fenntartásáért készek vagyunk olyan összegeket áldozni, amelyek kificamítják a gazdaság bér- és árstruktúráját. Mit lehet tenni?

Mivel a nemzet nemigen fog lemondani téves önértékeléséről, minden, az állam szerepét átfogalmazó kísérlet a politikai öngyilkosság veszélyét hordozza. Nem lesz kisebb, hatékonyabb államunk, mert a társadalom ragaszkodik a mostanihoz. Az egyetlen kiút egy olyan gazdasági modell, amelyik lemond az egyébként is irreális “tudásalapú társadalom” megteremtésének álmairól, és helyette az alacsonyabb képzettségűek mielőbbi munkába állítására törekszik. Konvergenciaprogram ide vagy oda, a reálgazdaságot nem lehet egyensúlyba hozni anélkül, hogy az elvesztett 1.200.000 állás legalább harmadát ne hoznánk vissza. Ez pedig gyakorlatilag a mezőgazdaság, a vidék újrafejlesztését jelenti. A klímaváltozás olyan lehetőségeket, mint például a vízgazdálkodás és az öntözőgazdaság fejlesztését, tálalja elénk, amelyek segítségével visszaszerezhetjük hagyományos komparatív előnyünket, ismét Európa éléskamrájává válhatunk. Természeti adottságaink, hagyományaink és képességeink erre tették alkalmassá nemzetünk zömét. Ne abból induljon ki tehát gazdaságpolitikánk, hogy hogyan lehetünk olyanok mint nyugati szomszédjaink, hanem abból, hogy mit tudunk mi, mire vagyunk mi alkalmasak.

Róna Péter – Népszava

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük