Vonnegut

“Ez a könyv teljes kudarc, és kell is, hogy az legyen, hiszen egy sóbálvány írta..” – mondja, Az ötös számú vágóhíd c. könyvében.

“1949 óta írok. Autodidakta vagyok. Nincsenek elméleteim az írással kapcsolatban, amik segítségére lehetnének másoknak. Ha írok, azzá válok, amivé látszólag válnom kell. Magasságom száznyolcvanöt centiméter, a súlyom csaknam kilencvenegy kiló. Mozgáskoordinációm tökéletlen, kivéve, ha úszom. Az írás ennek a kölcsönhústömegnek a dolga. Vízben gyönyörű vagyok.

Apám is, apai nagyapám is építész volt szülővárosomban, az indianai Indianapolisban. Anyai nagyapámnak sörfőzdéje volt ugyanott. Söre, a Lieber Világos aranyérmet nyert a Párizsi Világkiállításon. A titkos adalék a kávé volt.

“Nálam nyolc évvel idősebb egyetlen fivérem sikeres természettudós. Szakterülete a felhők fizikája. A neve Bernard; jobb a humora, mint az enyém. Emlékszem levelére, amelyet azután írt, hogy Peter, az első gyereke megszületett, és hazavitték. Így kezdődött: “Itt állok, és gyakorlatilag mindenről szart vakarok.”

Egyetlen nővérem öt évvel volt idősebb nálam, negyvenévesen halt meg. Ő is magasabb volt száznyolcvan centinél – úgy egy angströmnyivel. Szép volt, akár egy angyal, kecsesen mozgott szárazon és vízen egyaránt. Szobrász volt. A keresztségben az Alice nevet kapta, de mindig is tiltakozott az ellen, hogy csakugyan Alice volna. Egyetértettem ezzel. Mindenki egyetértett. Álmomban egyszer talán majd rájövök, hogy hívták valójában. Utolsó szavai ezek voltak.: “Nem fáj semmi.” Jó utolsó szavak. Rákban halt meg.(…)

Nővérem túlságosan sokat dohányzott. Apám túlságosan sokat dohányzott. Anyám túlságosan sokat dohányzott. Én is túlságosan sokat dohányzom. Korábban bátyám is túl sokat dohányzott, de aztán abbahagyta. Ez legalább akkora csoda, mint az, hogy Jézus öt kenyérrel és két hallal ötezer embert lakatott jól.

Egyszer egy koktélpartin odajött hozzám egy csinos lány, és megkérdezte tőlem: – Mit csinál mostanában? – Öngyilkosságot követek el, cigarettával- feleltem. Ezt érthetően mulatságosnak találta. Én nem. Rémesnek éreztem, hogy annyira kevésre tartom az életet, hogy rákkeltő rudacskák füstjével fújom ki magamból.

Átnéztem a motelszobámba odakészített bibliát. (…) Mikor a nap feljött a földre, és Lót Coárba ért – olvastam – kénköves és tüzes esőt bocsátott az Úr az égből Szodomára és Gomorára, és elsüllyeszté azokat a városokat, azt az egész vidéket, a városok minden lakóját és a föld növényeit is. Így megy ez.(…) És Lót feleségének, persze, megmondták, hogy ne tekintsen hátra, oda, ahol azok az emberek éltek, ahol az otthonaik voltak. De ő mégis hátratekintett, és én szeretem őt azért, mert olyan emberi volt.

Így hát Lót felesége sóbálvánnyá vált. Így megy ez. Az embereknek nem volna szabad hátratekinteniök. Az aztán bizonyos, hogy én többé nem teszem.”

( Idézve: Majomház

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük