Vérvonal egy rekettyebokorból

…avagy egy jövendő főiskola tananyagáról.

Új tagjainak avatásakor a Magyar Gárda vezetője bejelentette: saját főiskolájuk lesz, ahol úgymond „az igazi magyar történelmet” fogják tanítani.

Sokan talán kételkednek abban, hogy ehhez akad majd értelmiségieket is magában foglaló tanári kar és használható „tananyag”. Aki így gondolja, üsse be az internet keresőprogramjába az árpádsávos eszmeiség két kulcsszavát: „vérvonal Árpád-ház”. (Együtt kell beírnia, mert különben a marhatenyésztés ösvényein kényszerül hosszas bolyongásra.) Ha megtette, máris előtte áll egy kidolgozott vallási-politikai szubkultúra, mely jelentős értelmiségi háttérrel rendelkezik, és – ami még fontosabb – egyértelmű fogalmi rendszert kínál a gárda által is vallott, nemzeti rögeszme-rendszer továbbadásához, vagyis tanítható. Mivel az irányzat alapvetően mítoszokra s a mitikus gondolkodásra épül, nevezzük nacio-miszticizmusnak. Egyetlen „főideológus” itt nincs, s az ide sorolható megnyilvánulások összességére sem lehet rálátásunk, ezért csupán az alapvető tendenciák és gondolati sémák elemezhetőek.

A mozgalmárok, nemzetvezető-jelöltek, „hu­nok”, sámánok és egyszerű, de izgatott identitáskeresők mellett diákok és egyetemi tanárok sokasága tett közzé már eddig is több ezer oldalnyi felületen tanulmányokat, résztéma-feldolgozásokat és hozzászólásokat. „Tudományos munkásságuk” középpontjában kétségtelenül a magyar nemzeti múlt témája áll – a későbbi tananyag jelentős része tehát itt gyakorlatilag készen van. De mire is épül?

A történelem: teológia és teozófia

A legfeltűnőbb közös vonás az írásokban a múlt sajátos szakaszolása, s ezzel párhuzamban a történelem fogalmának átértelmezése.

A magyar nemzet (nem nép – rögtön nemzet!) történelme az irányzat szerint 6045 évvel ezelőtt kezdődik, ám az Árpád-házi királyok korával gyakorlatilag véget is ér. Még az a szerző sem tárgyalja tovább, aki pedig teljes sorozatot ígért: ő is csak ’48 és ’56 pillanatait említi további, szóra érdemes eseményekként. Az irányzat szemléletében ugyanis a magyar nemzet létének értelme a valós, földi időn kívülről érkező, szent elrendelésben rejlik – a földi időhatároknak tehát elvész a jelentőségük.

Ennek értelmében a nemzet történelme – vagyis létezésének bizonyítéka – nyilvánvalóan csak azt az időszakot foglalhatja magában, amelyben az isteni elhivatottság és annak minden hozadéka éppen érvényesül. (Ez megmagyarázza, hogy a két forradalom és szabadságharc mégis miért kerülhet be a képbe: azért, mert eszmei magasabbrendűsége révén – persze a konkrét tartalmaitól szigorúan függetlenítve! – a szent elrendelés megnyilvánulásának tekinthető, s így kitágíthatja az időkeretet.) A történelem maga tehát azonos egyfajta, a kinyilatkoztatásra korlátozódó teológiával, olykor teozófiával, vagyis az isteni bölcsesség megnyilvánulásának történetével.

A „szent elrendelés” a magyar nemzet számára kollektív elhivatottságot jelent, melynek jegyében be kell teljesítenie egy, kifejezetten a számára íródott programot. Ez látszatra szelíd és barátságos: „A mi hivatásunkhoz hozzá tartozik a békességszerető és békességhordozó, szilárd államalakulatot fenntartó, kultúra-integráló és -kibontakoztató szerep” – fogalmazza meg az egyik „történész” a lényeget. Ám ha tovább olvassuk, hamar kiderül: a „békesség” fogalma például a legkevésbé sem az, aminek hihetnénk. Valójában fedőnév (ahogyan a kultúra-integrálás és -kibontakoztatás is az), amely az egyediség megszerzett uralmának biztonságára, nyugalmára utal. „Hol van a többi, honfoglalás kori nép? Hol vannak a gótok, a besenyők?” – teszi fel a kérdést az idézett szerző, arra utalva, hogy amelyik népnek nem volt hivatása, az szükségképpen eltűnt, szemben a „magyar nemzettel”, amely – ezek szerint a honfoglalás kori állapotában! – „egyedüliként megtartotta önmagát”.

Természetesen tudjuk, hol vannak a gótok és a besenyők (az utóbbiak éppenséggel itt vannak, bennünk), de egyúttal azt is látjuk: itt az ő eltűnésük egyfajta uralmi „békesség”, megnyugvás záloga. Ha ugyanis a magyar nemzetnek testre szabott isteni programja van, akkor alkotóelemeit nem adhatják hivatással nem rendelkező népcsoportok, pontosabban: a nemzetnek egyáltalán nem lehetnek alkotóelemei. Ellenkező esetben a helyzet arra utalna, hogy nem egyedi jellemző az isteni elhivatottság – mások is rendelkezhetnek ilyesmivel, s akkor mivel különböztethetjük meg önmagunkat? Márpedig az irányzat képviselői nemhogy másfajta világnézetet, de másfajta egyedisége(ke)t sem tudnak elképzelni a magyar nemzet jellemzéséhez, kizárólag a szent küldetést. Ettől kezdve minden további elképzelés színtiszta logika: Az isteni jelleg minden esetben a végső bizonyosságot, az állandóságot képviseli. Tehát: egyfelől minden módon be kell mutatniuk a nemzet rezzenetlen és tökéletes, „isteni” változatlanságát, másfelől – ezzel szoros összefüggésben – tisztátalannak, az elhivatottsággal össze nem egyeztethetőnek kell tekinteniük a „keveredés” és az „összeolvadás” fogalmait – bizonyos né­peket egyszerűen eltűntnek kell nyilvánítani. Mind­kettőhöz ugyancsak nélkülözhetetlen eszköz a történeti idő célirányos szűkítése.

Ha egy nemzet léte azonos egy isteni küldetés beteljesítésével, akkor ebből az is következik, hogy a nemzet történetiségében nincs helye sem fokozatosságoknak, sem kitérőknek, sőt, a nemzetnek a születés pillanatától meg kell felelnie a „megrendelés” követelményeinek. Ezért a szerzők egyöntetűen visszanyúlnak a pogány mitológiák gyermeki megoldásához, és a magyarságot (igaz, ezúttal egyetlen) Isten fejéből pattantják ki, teljes vértezetben: tökéletesen kész, nemzeti formában, egységes írásbeliséggel, nyelvvel és nagyhatalmi államberendezkedéssel. Ez lesz az oly sokat emlegetett „igazi történelem” időszámításának kiindulópontja, s ebből következnek a további „tények”.

A magyarság világuralmának kezdetei

A csodás lény születése konkrétan egy távol-keleti hun szövetség világuralmi központjában történt meg, melynek területe azonban sajnálatos módon At­lan­tisz­ként elsüllyedt. (Fontos jellegzetesség, hogy a magyarság sorsát soha nem a történelmi-politikai, hanem alapvetően a természeti erők befolyásolják!) A nemzet történelme másodjára a hunok-szkíták-pártusok úgymond ugyancsak nagyhatalmi helyzetű, ázsiai államának idején teljesedik ki. Az irányzat „történészei” szerint Jézus is pártus, azon belül hun volt (anyja neve: Adiabene), ezért a pártusok vallása, a manicheizmus az igazi, magyar nemzetvallás. (A pártus a III–IV. század idején feltűnő, kis perzsa népcsoport volt, s a magyarok ősei egy időben valóban a közelükben éltek.) A manicheizmus egyébként is jól idomul a nacio-miszticista attitűdhöz. Lényege egyszerű képletbe foglalható: a vallás szerint a világot két princípium, a Jó és a Rossz alapelve vezérli. Ez pedig könnyedén beilleszthető a dualitáson alapuló, gyermeteg világképbe, melyet a jelen pillanatban a tö­meg­kultúrák éppúgy táplálnak, mint a klasszikus műveltség halványodásának vagy a tudományos gondolkodás követhetetlenségének általános jelensége. Emellett a manicheizmus érzelmi szempontból is használható, pl. a közösségi mártíromsági vágyak kiéléséhez, hiszen a római keresztény egyház üldözte a manicheistákat. (Elsősorban azért, mert azok Isten mellé még egy teremtőerőt állítottak, aki az anyagi világgal azonos Rosszat hozta létre.) Az üldöztetés fogalma pedig a nacionalizmus számára mindig kiemelt módon kínál azonosulási lehetőségeket. De a mártirológia mellett azért is fontosak a manicheisták, mert egy alkalommal győztek Rómával szemben, s így a nagyhatalmi ambíciók ősi igazolóiként is lehet hivatkozni rájuk. Hol van még egy olyan gondolati rendszer, amely egyszerre elégít ki ennyiféle gondolati és érzelmi igényt?

A nemzet történelmének harmadik kiteljesedése az Árpád-házi királyok idejére esik (hogy miként, és hogy mi ebben István szerepe, az ügyben megoszlanak a vélemények; erről lásd később). Ekkor ugyanis a magyar nemzet ismét nagyhatalmi pozícióba került, és mindenben egyedülállóságát, valamint minden más néptől eltérő, különleges alkatát bizonyította. (Egyedi volt maga a honfoglalás, a több ezer éves írás és nyelv birtoklása, a törvényalkotás és templomépítés képessége, sőt, a divatteremtés is. Ilyesmikre mások nem képesek, de ha mégis, akkor a rokonaink.)

A dicső korokon túli, sajnálatosan mégis közösen megélt idő gyakorlatilag nem történelem, hiszen nem az isteni elrendelés megnyilvánulása: ezért kell visszamenni a legrégebbi gyökerekhez, és elölről kezdeni az állam, a vallás és a törvényesség felépítését, természetesen az elhivatottak hatalomba emelésével.

A történelem azonosítása a teológiával, ill. teozófiával természetesen nem állhat meg az általánosságoknál, s konkrétabb, alkalomadtán rituálisan is gyakorolható formákat igényel. Ez ügyben ismét csak az „isteni megbízás” nyomvonalán kell továbblépnünk, s talán nem meglepő, hogy hamar a „kiválasztott nép” fogalmához s a zsidósággal való rivalizáláshoz jutunk. „A magyarság a nemzetek Jézusa” – olvashatjuk több helyen egy rockzenész mottóját. Ebből megérthetjük, hogy egyfelől a magyarság eseménytörténete azonos a szenvedéstörténettel, tehát passió (íme, a zenetörténet-órák lényege a majdani gárdafőiskolán). Másfelől pedig a cél nem lehet más, mint ennek végigvitele, vagyis a megváltó szerepének betöltése („visszaszerzése” a zsidóktól), nyilván az eszme képviselői vagy egy képviselője által. Emel­lett természetesen annak bizonyítása is cél, amivel nemcsak itt, hanem az írott sajtóban is találkozhatunk, hogy ti. nem a holokauszt volt az igazi áldozatiság (amit mások gyakran képletes közösségi keresztre feszülésként is emlegetnek), hanem a magyarság elnyomatása. Valójában a holokauszt is a (vér szerinti) magyarság privilégiuma; amit a zsidók és „bérenceik” annak mondanak, az pusztán egy szokványos népirtás volt, a különösség, az egyediség jegyei nélkül.

Evolúció nincs

Mivel a magyarság azonnal kész nemzetként pattant ki Isten fejéből, ebből logikusan következik, hogy nem kellett végigmennie semmiféle, evolutívnak nevezhető folyamaton, és kihagyhatta a társadalomszerveződés és kultúraépítés más népekre jellemző szakaszait. A magyarság történetében nem volt, nem lehetett pl. barbár korszak, de eltérő kulturális szintek se létezhettek. (Mindezek léte borzalmas szégyen lenne az irányzat hívői szemében, ezért folyamatosan hazudni kell az egyes területek szintkülönbségeiről: pl. azt kell mondani, hogy nálunk soha nem ették kézzel a húst, és hogy mi találtuk fel a villát.) A ma­gyar­ság azonnal és – ami itt még fontosabb – elsőként a legmagasabb fejlettségű kultúrnemzetként jött létre, tehát okkal tart igényt arra, hogy mintául szolgáljon és irányítsa a többieket (ez lehet majd a főiskolai antropológiaórák tantervének alapvetése). Következésképpen a nemzeti büszkeségnek is ez – az evolúciótól elhatárolt, mindennemű kölcsönhatástól és keveredéstől mentes – állókép lehet csak az alapja. A büszkeség konkrét elemeiről pedig az irányzat taxatív felsorolással rendelkezik.

A büszkeséglistát politikai szórólap formájú agitkákból ismerhetjük meg, melyeket olykor pártszervezetek portáljain is közzétesznek, gazdagon ékesítve válogatott magyartalanságokkal. Címe (ki­sebb eltérésekkel): „Magyarok…Tudjuk-e? Légy büszke Magyar!” Ezután kérdések formájában megfogal­mazott állítások sora következik, didaktikusan a „Tudjuk-e?” vagy „Tudod-e?” fejmotívummal. Például:

Tudjuk-e, hogy azért nem járnak tógában ma Európában az emberek, mert mi behoztuk magunkkal a nadrágot, a zakót (kazak), a hosszú kabátot (kaftán). Amíg Európa saruba, csizmába, bocskorba járt addig mi behoztuk a háromnegyedes sarkos cipőt. Sőt még az alsó fehérnemű is általunk kerül a világnak erre a részére. Gondoljuk csak meg, ma Skóciában, ha valaki igazán korhűen akar a skót népviseletbe felöltözni, akkor nem vesz alsónadrágot a kockás szoknya alá.

A lista összeállítását ugyanaz az attitűd vezérli, amellyel a jobboldali politikai és sajtóbeli közbeszédben is nap mint nap találkozhatunk: a beszélő kizárólag olyasmivel vitatkozik, amit senki sem állít (hogy ti. a magyarság kollektívan, egyöntetűen alávaló, gyatra, szégyenkezésre ítélendő népség, ill. hogy egyáltalán létezik efféle értékhierarchia az egyes népek között), és a vitát olyan dimenzióban akarja lefolytatni, amely kizárólag az ő fantáziájában érvényes – ti. azon értelmezésben, amelyben a történelem egyetlen hatalmas versenyfutás, egyetlen nagy eredményhirdetéssel a végén. A lista lényegében ezt az eredményhirdetést teszi közzé.

A versenyzők hat sportágban indulhattak: létszám, nyelvi zártság, népdalmennyiség, eszcájg- és divattervezés, alkotmányfogalmazás és természeti adottságok (inclusive flóra és fauna). Minden sportágban a magyarok nyertek, amit nem kis részben taktikai készségüknek is köszönhettek.

Jó példája ennek rögtön a létszámverseny. Eb­ben a tizenhatmilliósként (?) említett kárpát-medencei (!) magyarság az eredményhirdetés szerint harmincszoros növekedést ért el a honfoglalás óta, miközben pl. a franciák csupán nyolc és félszerest. Gyengíti kissé az eredmény nagyszerűségét, hogy aki egyszer rájött a számítás trükkjére, ezt a produkciót bármikor megismételheti, bármely országra vonatkoztatva: csupán annyit kell tennie, hogy mások népességszámát a saját honfoglalásának időpontjában tekinti alaplétszámnak (mint pl. a szerző a franciák IX. századi hétmillióját), a többi már gyerekjáték. Tekintettel az általános népességfogyásra, ez esetben az nyer, aki a legkésőbb alapított államot – ajvé…

A nyelvi versengésben kevésbé a taktika, mint inkább az erkölcsi szigorúság hozta meg a sikert:

Tudjuk-e, hogy az Ómagyar Mária-siralom szövegét mi még a mai napig értjük, hiszen szókincsét, mind a mai napig használjuk? Shakespeare drámáit, a művelt angol már csak szótár segítségével képes elolvasni, mivel annyit változott nyelvük az elmúlt 440 év során. A miénk, megtartotta nyelvtanát és szókincsét. Nem volt hajlandó belesimulni, beleolvadni a nagy nyelvi forgatagba!

Tudjuk-e, hogy a magyar mesevilág páratlan az egész világon? Európában nem ismerik a tündért, hetedhét országot, fanyüvőt, hétfejű sárkányt, még nyelvtani szinten sem. Nincs szavuk rá

– olvassuk a kiáltványban. Itt a magyarok láthatóan azzal győznek, hogy minden vonatkozásban tiltó listára tették – a szótárt. Így egyfelől semmi sem látszódhat a nyelvek régi és mai állapotának konkrét távolságaiból (a lelátókon elhihetik, hogy az ómagyar „sirolmol sepedek” és a mai magyar „sírástól szenvedek” között sokkal kisebb a különbség, mint ezek angol megfelelői között, valamint hogy ez az állítólagos kicsinység érték!). Másfelől az sem válhat tényezővé, hogy az igazi magyarként feltüntetett szavak többsége jövevényszó (a „hét” pl. görög eredetű), így ezek eredeti gazdáit egyszerűen ki lehetett zárni a versenyből. Igaz, talán túl sok is lenne a bonyodalom, ha feltárulna a mások által szintén ősi magyarnak tekintett szavak eredete. A „sárkány”, „fa”, ill. „nyű” szavaink gyökereit ugyanis ótörök-csuvas, vogul, ill. finn szótárakban találnánk meg! E népeket azonban a nacio-miszticisták köztudottan nem fogadják el nyelvi rokonoknak, így bizonytalan, hogy egyáltalán melyik pályán indulhatnának. Ilyen körülmények között valóban az a leginkább célravezető, ha a versenyszabályzat szerint bizonyos fogalmak másoknál még a képzetek szintjén sem létezhetnek.

A szótárak képzeletbeli betiltása egyúttal egy szélesebb terület kiiktatását is jelzi, amely azonban már a diszkvalifikálás veszélyét is magában hordja.

Tudjuk-e, hogy a hollandok 400 éve termesztik a tulipánt, mi 3000 éve? Mégis őket hívják a tulipán hazájának. Az egyetlen európai tulipán fajtának, a Tulipa Hungaricának géncentruma, a Kárpát-medencében van

– mondja az egyik példa. Itt már semmi sem maradt a versenyszerűségből. Először is a Tulipa Hungarica nem termesztett, hanem vadon élő faj, amely akkor is ott volt Közép-Ázsiában (és nem csak a Kárpát-medencében), amikor a magyarok éppen nem voltak ott. Emellett a legkevésbé sem az egyetlen európai fajta. Ám ennél is fontosabb mindaz, ami hiányzik a tulipán itt leírt európai és magyarországi történetéből, és amire e hiány rámutat. A virág európai elterjedését ugyanis közismerten a mohácsi győztesnek, I. Szulejmánnak köszönhetjük: ő ajándékozott értékes tulipánhagymákat pl. az osztrák követnek (1559), aki azután ezekből termeszteni kezdte a szomszédunkban a növényt. A virág magyarországi elterjedését pedig egy német orvos-botanikus mérte fel (Carolus Clusius). A hollandok 400 évvel ezelőtt a legkevésbé sem csupán ezzel a fajjal kezdtek foglalkozni. „A tulipán országává” pedig attól váltak, hogy törődést, pénzt és kísérletező munkát fektettek a virág termesztésébe. Ahhoz tehát, hogy a tulipán kul­túrnövénnyé váljék, több nemzet tagjai is hozzájárultak. Ez azonban ellentmond annak a képnek, melyben a virágot kifejezetten a magyarok kapták, olyannyira célzott módon, hogy a birtoklás tényét egyenesen a növény termesztésével lehet azonosítani!

A büszkeséglista szövegéből nem véletlenül hiányoznak a valós tények – és ezek nemcsak a tulipánok esetében hiányoznak, hanem mindenhonnan. Lényeges vonásuk e szövegeknek, hogy azokban egyáltalán nem érték semmi, ami a társadalom fogalmához köthető – tehát az emberi szándék, a kreativitás, a felhalmozás, a fejlődés-megújítás, a racionális vagy célirányos munka, a befektetés –, sőt, maga a társadalmiság sem érték. A lista végén ott is áll annak megfogalmazása, hogy valójában egyedül a nemzeti büszkeség tekintendő hatékony szellemi erőnek; amit mások annak tartanak, az riasztó labirintusok rendszere csupán:

Ezek persze csak kiragadott példák, a teljesség igénye nélkül. Talán nem hiába íródtak le. Jó lenne, ha legalább addig eljutnánk gondolatban, hogy magyarnak lenni nem szégyen! S akkor talán nem támolyognánk össze-vissza, a jogi, gazdasági és kulturális csapdában, amit nekünk állítottak Brüsszelben.”

Világos beszéd: a nemzeti büszkeség az, amely majd megoldja, hogy ne kelljen se joggal, se gazdasággal, se kultúrával foglalkozni – ezek prózai dolgok, ezért méltatlanok arra, hogy pl. a sikereik a nemzeti identitás építőelemei lehessenek. Ezt mindenki érti, aki sem a jogtól, sem a gazdaságtól vagy a kultúrától nem tud ahhoz inspirációkat szerezni, hogy bármiféle identitást felépítsen. Az különösen érti, aki mindezek mellett az élet más szféráiban sem képes átélésekre, s így az érzelmeit kizárólag a közösségi együttléteken tudja felszabadítani. A csak csoportélménytől működő érzelmek szenzációsaknak, revelatívaknak fognak látszani, s olyanoknak, amelyek kizárólag bizonyos emberek számára adott, különleges képességekre utalnak. (Ezért is szokták kétségbe vonni, hogy má­sok egyáltalán ismerik a nemzeti érzést.) Az ilyen emberek boldogak lesznek attól, ha beiratkozhatnak a gárdafőiskola egy-egy gyorstalpaló identitáskurzusára, s ott képletszerű tudáspótlékokkal is megerősítik őket a különlegesség, a kiválasztottság hitében.

A legfontosabb tantárgy: a teo-genetika

Mivel a változatlanság eszménye mellett a keveredés kiiktatása a legfontosabb gondolati pillér, a keveredésnek pedig elsősorban a biológiai vonatkozásai az izgatóak, itt a magyarság „igazi történelme” a teológia mellett a genetika tárgykörébe is tartozik. Pontosabban: e két terület valójában egy. Az egyik okfejtés világosan elmagyarázza, hogy miként.

A szerző szerint – aki egyébként egy miskolci magánegyetem elnöke! – a magyarság jézusi származású, ami bizonyos nyelvi, ill. díszítőművészeti elemek azonosításai révén bizonyítható. A közvetlen bizonyítási lehetőség pedig a következő: Jézus és Mária Magdolna gyermekétől származtak a Merovingok, majd a Plantagenetek. Ez utóbbiak neve a kulcsfogalom. Planta genet = növényi gén hordozója. (Itt egy szempillantás alatt agyoncsaphatnánk az elméletet azzal, hogy hiszen a „genet” a latin genista=rekettye szót fedi, a teljes kifejezés pedig egyszerűen rekettyeágat jelent, és utal az uralkodócsaládnak a szerző által is említett, jellemző sisakdíszére. De ha ezt tesszük, sosem jutunk el származásunk titkos rekettyéseibe!) A jézusi dédunokák tehát abban különböztek a nyugati hódítóktól, hogy növényi génjük volt. Mármost egyfelől „a rudabányai templom kazettáján látszik az édeni, boldog növényi állapot”, másfelől egy népdalunk is azt mondja, hogy „nem anyától, hanem rózsafától” (ha pontosan idézte volna: „Nem anyától lettél, Rózsafán termettél”). S mivel a mitikus gondolkodás szerint a formai egybeesések ok-okozati viszonyokra utalnak – hiszen rejtett üzenetek –, ezek egyértelmű bizonyítékok az egyenes leszármazáshoz. (Másutt a „Jézus-házi királyok” kifejezés is érzékelteti az összefüggést.) A Grál-lovagok és bizonyos magyar hűségfigurák „talán nemcsak lelki, de vérbeli test-vérek, mert plánta gének kötik össze az emberiség családfáján a származásukat” – írja a szerző. Növényi gén-rokonaink még egyébként bizonyos közép-afrikaiak is, „ahol a pentatonikus magyar népzene létezik”. (A szerző eszerint a kultúrában is tagadja az evolutív folyamatokat, s úgy gondolja, a pentatónia nem a zenék történetiségének meghatározott szakaszaihoz, hanem genetikusan a magyarsághoz kötődik.) Mint látható, a „génelméletnek” itt nagyon is logikus a szerepe: tudományos diszciplínaként meg kell szüntetnie az ellentmondást, amit a történelmi idő fogalmának átértelmezése hozott létre. Azt ugyanis a legvadabb nacio-miszticista sem tudja elkendőzni, hogy az írásbeliség előtti idők leleteivel a társadalmi vonatkozásoknak csak kis részét lehet bizonyítani. S bár, mint az avatáson mondták, az egyetemen rovásírást is fognak tanítani, itt nehézségeik lesznek: eddig még senki sem mutatott be olyan dokumentumokat, melyek ezzel az írással bármiféle hordozón pontosan rögzítették volna a magyarság életének eseményeit. Ám mivel az elmélet ragaszkodik ahhoz, hogy az írásbeliség előtti időtartományban maradjon, s eközben a tudományosság és bizonyíthatóság látszatát is szeretné fenntartani, magától adódik, hogy a genetikával (vagy amit annak hisz) pótolja az írásos kultúra dokumentumait. A genetika funkciója ebben az elméletben azonos az írásbeliség és kultúra funkciójával – az intézmény példamutatóan meg fog spórolni egy sor egyéb diszciplínát!

Sajnálatos módon az irányzat a genetikát illetően csupán a botanikáig jutott. Itt fönnakadhattak a rekettyebokron, mert a biokémiáig – melynek valóban fogalmai a gének – már nem sikerült elvergődniük. Nem csoda: az örökítőanyag alapegységében, a DNS-ben kb. száznyolcvanezer gén van, melyek szerveződését (tehát azt, hogy konkrétan milyen tulajdonságot vezérelnek) négy fehérjebázis sorrendje határozza meg, s ezt nem könnyű megérteni. S bár a géneket köztük sokan összekeverik ezek nagyobb hordozóegységeivel, a kromoszómákkal, s így a „készlet” negyvenhatra csökken, még ekkor is nehéz lenne kimutatni a teológiai determinizmust, azt ti., hogy az egyes gének mögött nem fehérje, hanem Isten ujja áll. (Félreértések elkerülése végett: nem arról van szó, amire bármely hívő ember gondolhat, hogy ti. a genetikai öröklődés törvényszerűségei univerzális szinten isteni rendelésre jöttek létre. Hanem arról, hogy az egyes gének mögé képzelnek konkrét isteni beavatkozást.) Ezért mellőzik mindazt, amit ma a biokémiában a génekről tudni lehet, s a mechanizmust egyfajta isteni csomagküldő-szolgálatként értelmezik. Az itt olvasható okfejtésekben minden egyes gén egy eszmei-gondolati egységcsomag, amely az istenségtől hatolt be az emberek anyagába, s a leszármazottakban határozott vérvonalat alkot. Éspedig szelektíven, ami egyértelműen fajelmélet. Miközben ugyanis az egyes „csomagok” társadalmi-politikai célokat (pl. eszmék megőrzését, harci modort, a többi nép feletti uralom megvalósítását) jelölnek ki, ezek javának birtoklását csak bizonyos csoportok számára teszik lehetővé. A magyarság esetében a krisztusi származás révén „a szittya rokoni vonal biztosítja, hogy az igazi vallás, a régi szkíta vallás tovább­öröklődjön”. És itt érkezünk meg az Árpád-házi királyok csoportjához, „az egyik legősibb magyar vérvonalhoz”, melyet „isteni hivatás vezérelt erre a tájra”.

Vérvonal-óra: az Árpád-ház mint a legfőbb minta

A királyokat, és velük együtt a magyar nép azon tagjait, akik „genetikusan értik” az üzenetet, isteni elhivatottságuk emeli a többi nép fölé, s predesztinálja arra, hogy uralkodó, nagyhatalmat építő nép legyen. („Agy-Magyarország”, játszik a szavakkal az egyik szerző, arra hivatkozva, hogy Nagy-Magyarország térképe az agyra hasonlít, tehát nálunk van a „világ agya”.) Mindezekkel kapcsolatban egy új összefüggést is meg kell tanítaniuk a diákoknak: a magyar királyok szent mivolta szintén öröklődés útján jön létre. Ezért Árpád-házi királyaink „szent származásúak”! Az írások szerint „csak nálunk éltek szakrális uralkodók”. Az örökség azonban házasodás révén megszerezhető: „Európa uralkodói számára azért voltak különösen fontosak a magyar királylányok, mert a beházasodással akarták szentesíteni a saját trónjaikat.” (Nb.: A jelentősebb uralkodókkal összeházasított királylányok egyikének éppenséggel a bizánci egyház feje volt a férje…)

A házasodás szentségátörökítő szerepével egyúttal lényegtelenné lehet tenni azt is, hogy az Árpád-házi királyok többsége idegen nemzetiségű (lengyel, német, orosz stb.) anyától származott. S bár ezt a liberálisnak nevezett sajtó évek óta nem képes kimondani, természetesen a dinasztiára utaló zászló sem egyéb, mint az igazi magyar vérvonal jelképe, a magyar nemzet különleges leszármazásának hordozója (ahogyan a fasizmus idején is az volt). Erősíti mindezt, hogy a nacio-miszticisták szerint bizonyítottan élnek még Árpád-házi leszármazottak. (Vajon ők ezentúl ugyanúgy ott lesznek az iskolai ünnepségeken, nyakkendőt avatni, mint egykor a szovjet egységparancsnokok?) Ám az irányzat képviselői egyáltalán nem egységesek az egyes királyok megítélésében, így biztosak lehetünk abban, hogy az egyetemen élénk vitákban élesedik majd a diákelme.

A genetikai meghatározottság képzetéből ugyanis közvetlen politikai vonatkozásokat tartalmazó gondolatok is adódnak, s ezek egy része megosztja a megszólalókat. Az egyik attitűd magától értetődő módon az idegengyűlölet, melyben még megvan az egység: mindenfajta keveredést mindannyian a nemzet bemocskolásának, nemzetgyalázásnak tekintenek. A másik – ezzel összefüggésben – viszont István király, majd az ő személyén keresztül a teljes zsidó-keresztény vallás és kultúra, ill. a római egyház gyűlölete, melyben azonban már nem egységesek. „Istvánnal megszűnt a szabad, független magyar nemzet” – állapítja meg az egyik tanulmány.

A nép egyharmadát kiirtatta, a kiirtottak vagyonát annak a tízezer idegen német martalócnak adta, akiket behívott a saját nemzete ellen. Ezek az idegen martalócok még háromszáz év múlva sem beszélték annak az országnak a nyelvét, amelyben éltek.”

„István királyt a régi héber rituálé szerint kérték fel királlyá (sic!) a judai-katolicizmus (sic!) méregkeverő püspökei, akik később a teljes Árpád-házi királyi vérvonalat méreggel vagy másképp legyilkolták, szisztematikusan. Makkegészséges Árpád-házi királyok haltak meg »titokzatos« betegségek következtében. Ma már tudjuk, miért!

– folytatódik az írás. Érdemes idézni a portál fórumán megjelenő, egyetértő hozzászólásokból:

István honosította meg a zsidó római kereszténységet nálunk. Úgy, hogy segítségével leverette saját népét. Ez simán nemzetárulás volt. És lett belőle neoliberalizmus, mára.”

Egy másik hozzászólás:

Amíg Csíksomlyón az István, a király bemutatóján többen kiálltják (sic!), hogy Koppány, Koppány, mint István, István, addig reménykedhetünk. Sőt, ugyanezt bizonyította a Háromszéki Magyarok Világ­ta­lál­kozóján bemutatott »Egy a nép, egy a magyar« produkció is.”

A „koppányistákkal” szemben álló „istvánisták” érdemleges elmélettel nem álltak elő, csak ugyanazon a logikán belül vitatkoztak:

„István semmiféle zsidó kereszténységet nem honosított meg, csak a zsidó hamisítók írják ezt. Semmiféle idegent nem hívott be, hanem a Szent Korona alá tartozó (998-ban vagyunk! – L. J.) nemzetség tudósait fogta össze… ő egy szakrális apostoli szent király.”

Okvetetlenkedők feltehetik a kérdést, hogy ha valóban ennyire mindent a szent származás határoz meg, akkor a mai zászlólengetők (pl. a gárdisták), akik nyilvánvalóan nem mind közvetlen Árpád-házi leszármazottak, mitől tartoznak oda? A választ ugyanaz a formai analógiákra-azonosításokra épülő, mitikus logika adja meg, amit pl. a Plantagenetek neve és a templomi díszítőelemek kapcsolatában is láttunk. Ez azonban ismét egy másik szakterület lesz a főiskolán.

Ősvallás- és Grál-kiválasztottság-óra

A magyar ősvallásként emlegetett manicheizmus szerint vannak „kiválasztottak” és „követők”. Ez utóbbiak annak révén részesülhetnek az üdvösségben, hogy felismerik a vallási jelképek jelentőségét, és hűségesen őriznek eszméket, jelképeket. A Krisztus vérét felfogó Grál-kehely átsugározza a szentséget az őrzőire. Ugyanez a helyzet a Szent Koronával is, mely azonos a Grállal, hiszen köze van Krisztushoz, őrzik, és kisugárzással rendelkezik. (Más vonatkozásban – amikor a kollektív kiválasztottságról van szó – a koronát a frigyláda megfelelőjeként emlegetik.) Követ­kezés­képpen a korona „szentséges üzenetét” őrzők szintén részesei a misztériumnak, s hűségük révén az Árpád-házi vérvonal „beavatottjaivá” válnak. Egy másik okfejtés szerint a Szent Korona „a Grál-kiválasztottság egyedüli jelképe”. Isteni eredetét egyebek közt az „bizonyítja”, hogy egy preraffaelita festő együtt ábrázolja a haldokló Artúr királlyal, valamint hogy a korona szerkezetére az aranymetszés arányai is jellemzőek. A szerző e tárgyban írt könyvét szeptembertől az egyik legnagyobb könyvhálózat boltjaiban is megvehetjük mint „komoly” szakirodalmat – a főiskola nézőpontjából mint jövendő tankönyvet is. A szerző egyik fő jellemzője, hogy nem érti az általa is hivatkozott Fibonacci-sor lényegét, és nem tudja, hogy itt egy ókor óta ismert, természetes aszimmetriáról van szó, ezért a jelenséget – tipikus misztifikálással – elnevezte „Isten matematikai üzenetének”. (Ha konzekvensen gondolkodik, természetesen az ötágú csillagot is szent üzenet hordozójának kell tekintenie, hiszen az alakzat összes aránya mértani aranymetszést mutat. Ez esetben azonban nem taníthat majd ezen a főiskolán.)

Vendégtanárok: a „hunok”

Mivel „katona nép vagyunk”, a kiválasztottak, beavatottak a fizikai erőn alapuló rendet védik. A rend fenntartásához pedig hozzátartozik a „megfelelő történelmi tudat: tudjuk, honnét jövünk, és elfogadjuk, legfeljebb merre mehetünk” – olvashatjuk a „tiszta hun vérűek” portáljain. A „legfeljebb” szó pontosan jelzi: totalitárius elképzelésekről van szó.

A fajelmélet és a fajvédelem nyelvi készletének tanításához a magukat hunoknak nevezőket kell majd tanárként alkalmazni. Ezek fórumain kivételesen a modern kor is téma lehet. Az egyik hozzászóló pl. arról írt: nem hiszi el, hogy Szálasi ki akarta vinni az országból a koronát, hiszen „ő hitt a győzelemben”, s ez a hit elárulása lett volna. Az illető egyébként úgy tudja, hogy a győztes hatalmak „csak azzal tárgyaltak, akinél a korona van” – a főiskolai tanmenetben nyugodtan mellőzni lehet majd azon rendszerek oktatását, melyekben nem a korona jelenti az országok legitimációs alapját. A nacio-miszticisták jövőről alkotott víziójáról is itt beszélnek a legtöbbet: a „hungarista államberendezkedésben” kiemelkedő szerepe lesz a Szent Korona-tannak, mely érvényesülni fog, és tovább fogja vinni „az Árpád-házi királyok szellemét”. A tan lényege, hogy valójában „a köz a megkoronázott, mert ha a király tévedett volna, a nép helyreállítja az egyensúlyt”. Ez tehát úgymond demokratikus elem, ám sajátos értelmezésben: a „köz” a ki­választottak köze (l. még Werbőczy Triparti­tu­mát, amelyre nem véletlenül hivatkoznak oly gyakran). A demokrácia úgy érvényesül, hogy a köz kiveti magából, megsemmisíti azokat, akik „nem jelentkeznek a kötelességüket teljesíteni a hívó szóra”. (Ez ügyben érzékletes példákat olvashatunk a középkorból arról, hogy egy-egy püspök vagy uralkodó miként gyilkoltatta halomra a távolmaradókat.)

***

Röviden ez tehát a „tananyag”, mely, mint látható, nagyon is valóságos, gyakran természetes emberi igényekre, vágyakra épül: lehessen eligazító hierarchiákra támaszkodni, legyenek átélhető rokoni kapcsolatok, esztétikai élményt kínáló, formai egybe­esések, szimbólumok. Mindezeket ugyanakkor ki­emelik a személyesség területéről, s mindenki számára kizárólag a közösségi átélést engedélyezik, ami kedvező hozzáállás egy iskolában. Ennek bőségesen van hagyománya: a fasiszta és bolsevista ideológia összetalálkozik ezen a téren. Legfőképp abban, ahogyan a szimbolikus jelentéseket kivonják természetes közegük, az esztétikum keretei közül, és ideológiává teszik. De egyéb vonatkozásban is léteznek hagyományok. A „tanmenet” szerint egyetlen hierarchia van: a leszármazásé, egyetlen rokonság érvényes: az egyenes vonalú, és minden formai egybeesés mögött egyetlen jelentés áll: az isteni üzenet jelentése. Ennyiben az irányzat az (alapvetően olasz) organikus nacionalizmushoz – a fasizmust előkészítő, múlt század eleji elmélethez – kapcsolódik. Ám a különbség most érvényesülhet igazán: míg a prefasiszták gondolati konstrukciókból indultak ki, s a filozófiák határmezsgyéit igyekeztek kitágítani, addig magyar utódaik konkrét tudományágak fogalmi rendszereit használják fel. Ezzel azt sugalmazzák, hogy állításaik mögött száz százalékig bizonyított, tanítható, tudományos tények állnak, amivel a témák iránt érdeklődők ezreit vonhatják be, egy erőteljes azonosulási lehetőség – a hazafias identitás – csábereje révén. Ráadásul ami az interneten „anyag”, abban csak igen gyengén érvényesülnek a szakmai hitelesítések jelzései. Ugyanakkor minél kevésbé jártas az érdeklődő egy-egy tudományág területén, annál inkább tisztelni fogja, hogy az egyébként gyakran hallható fogalmakról (gének, „fajok”, őstörténet, szentek stb.) itt, íme, izgalmas összefüggésekben szólnak hozzá. S aki még csak most tanulja magukat a fogalmakat is, az szinte alig kap kapaszkodót ahhoz, hogy eldöntse: vajon kinek az értelmezése megalapozott, és kié hamis. Ha majd létrejön az iskola, attól kezdve bizonyos értelmezésekhez nemcsak az internet keresőprogramjából, esetlegesen, hanem immár rangos főiskolásként, szervezetten is eljuthat bárki, akinek a fennálló kulturális trendek és identitást kínáló közösségek nem nyújtanak kellő izgalmakat.

Lévai Júlia

Beszélő, 2007. november, 12. Évfolyam, 11.szám.

You can leave a response, or trackback from your own site.

Leave a Reply

Powered by WordPress and Bootstrap4