Sírok

Régi adósságot pótoltam a héten. Elolvastam Graves Isten hozzád Anglia című könyvét. Nem most kellett volna, az efféle könyveket húszévesen kell. De én már harmincöt voltam, túl a sorkatonaságon, amikor idehaza megjelent, és mással voltam elfoglalva, történetesen a picinyeimmel, családilag.

Olvastam én az első világháborúról. De elsőkézből nemigen. És nem volt kéznél egy nagyapa, aki mesélhetett volna. Sem erről, sem másról, nekem valahogy nem jutott nagyapából egy sem.

Lehet, húszévesen, csak átfutottam volna a sztorit. Ma szinte minden szavát értem, eltekintve az angol habitus “rejtelmeitől.” Nem kell aggódni, nem fogok részletesen beszámolni, bár háromszázötven oldal sincs az egész. Olvasáskor kis post-it cédulákat ragasztgatok azokra az oldalakra, amelyeken van valami, ami megállít, megérint. Kisérletképpen, most vissza/előolvasás nélkül végigveszem a cédulákat, mielőtt Pepe kezébe nem kerül a könyv, az ő kis lelkivilágát zavarja ez a kilógó, szines rendetlenség, és nagy műgonddal ki is gyomlálja őket, mind egy szálig.

“Anyánk…szándéka szerint, ha nem is nagy ember, legalább jó ember kellett váljon belőlem.” Ehelyett Walest ismertük meg, amely számunkra szűz terület volt, s melyről azt tudtuk, hogy a történelme olyan ősi, hogy a helyi legendák nem is maradtak fönn…” (mennyire hasonlít ez a mai magyar igyekezetre…!

A franciaországi lövészárokban “A zászlóalj parancsnokság…gerendából épített fedezék volt…díszes lámpa égett benne, az asztalon tiszta abrosz és tükörfényes ezüstterítékek…A tapétás falakra képeket ragasztottak”…voltak fotelok és gramofon…

A legutóbbi rohamban “Az Argyll-Sutherlandieknek hétszáz fő volt a veszteségük, a rohamban részt vevő tizenhat tiszt közül tizennégy elesett; a Middlesexiek ötszázötven főt vesztettek és tizenegy tisztjük esett el.” Amikor jelentették az ezredparancsnokságon, hogy mindössze kilencvenen maradtak, ” A parancsnokok unottan néztek föl. – Szóval, maguk túlélték, mi?”.. és tovább zabálták a húspástétomot.

“Október 15.- én kineveztek a különleges tartalék századosának…Bár örültem, hogy napi hét shillinggel emelkedik a zsoldom, és nő a háborús pótlékom, esetleg a végkielégítésem és a nyugdíjam is…” – 1915-t írunk!

” A hazafiság a lövészárkokban nagyon távoli és elvont érzelem volt…Nagy Britannia mint földrajzi fogalom csöndes, kellemes hely volt, ahova vissza lehet térni a jelenlegi külföldi nyomorúságból; de mint nemzet nem csak a frontkatonákat foglalta magába, meg azokat, akik sebesülten hazakerültek, hanem a vezérkart, a hadtápot, a híradó alakulatokat…sőt minden civilt is, le egészen az újságírók, üzérek, a szolgálat alól felmentett “csillagosok” és a miniszterek megvetett fokozatáig.” (Kiemelés tőlem.) A frontkatona viszont ” a vele szemben álló Németországot fegyverben álló, egységes nemzetnek vélte,..” holott nyilván ugyanaz a hierarchia jellemezte.

” A Királyi Ír Vadászok egyik őrmestere tartott nem hivatalos bemutatót. Fölemelt egy …ütközésre robbanó gránátot és azt mondta: – No, fiúk, ezzel legyetek óvatosak! Ne felejtsétek el, ha hozzáér valamihez, robban. Hogy illusztrálja is a mondanivalóját, odacsapta a gránátot az asztal széléhez.” Két halott, négy súlyos sebesült…nem csak a hülyék halnak meg, sokkal gyakrabban a védtelenek.

Franciaországban gyakoriak voltak a kivégzések. A gyávaság főbenjáró bűnnek minősült, és halálbüntetést jelentett. Miközben ” húsz jelentés szólt…főbelövésekről…a felelős miniszter néhány nap múlva a képviselőházban…szemrebbenés nélkül kijelentette, hogy katonai vétségért Őfelsége Franciaországban harcoló haderőinek egyetlen tagján sem hajtottak végre halálbüntetést.” Hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal…minden időben.

Graves első felesége Nancy, harcos feminista, a keresztény vallásról: “Isten férfi, tehát nem sokat érhet az egész.” Annyi bizonyos, hagyta, hogy egymillióan essenek el csak a Brit és Tengeren túli Expediciós Haderőből. Őfelsége dicsőségére.

“Soha nem írtam, ha maga a vers nem kényszerített rá…” – valahogy így vagyok vele magam is – pokolba veled Graves! – “Mi mást mondhatnék még, ha csak azt nem, hogy még mindig a papírkosár a legjobb barátom…”

Nekem viszont két barátom is van e célra, Mr Delete és Mr.Cancel.  Isten óvja az Ablakokat.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük