WTF baloldal

A Kettős Mérce blog elindított egy vitát a baloldaliságról “WTF baloldal” címmel. Ezt a posztsorozatot hozzászólásnak szánom.

1.   1989. augusztus 11.-én érkeztem meg az Indiana állam-béli West Lafayette-be, és azt az őszt a Purdue Egyetem kollégiumában töltöttem. Nem emlékszem pontosan, mikor kezdtem arra vágyni, hogy elhagyjam az országot, évekkel voltam fiatalabb, mint ma Jámbor András vagy Papp Réka Kinga. Akkor hallottam először a liberalizmusról és a konzervativizmusról (a baloldaliság nem érdekelt), honnan a francból tudhattam volna, hogy miről van szó. Sokat jártam úszás után a könyvtárba, és mindenféléket összeolvastam. Számomra ezek a meghatározó olvasmányélmények, a padlón fekve olvasott könyvek a konzervativizmusról.

Gyerekkoromban Deutsch Tamás szülei összejártak az én szüleimmel, a mamáink gimnáziumi barátnők voltak, és bizony én még az Orbán Viktorral is erősen szimpatizáltam, ha nem megyek ki Amerikába, lehet, hogy beléptem volna a FIDESZ-be. Ehelyett ott voltam a Pat Buchanan és a Dan Quayle választási gyűlésén.

Számomra Antall József halála nem a Kacsameséket jelentette, hanem azt hogy másnap a könyvtárban Erdős Pálba ütköztem, aki azt kérdezte tőlem, hogy igaz-e, hogy rendkívüli állapotot hirdettek Magyarországon. Írogattam a HIX-re, már akkor is elég sok mindenkinél kihúztam a gyufát, de az igazság az, hogy kimaradtam a rendszerváltás utáni évekből, azoknak az éveknek a mondataiból, hangjaiból, érzelmeiből.

A keretes történethez tartozik, hogy ezeket a sorokat egy angliai egyetemi városból írom, és bár aránylag gyakran járok haza, valójában kívülálló lettem. Nem tudom, hogy mikor lettem az, azon a délelőtt, amikor először láttam meg a lausanne-i Bel Air trolimegálló ATM-masinájának képernyőjén életem első, bayerzsolt-i értelemben vett, komoly fizetésének megérkezését, vagy amikor az a bizonyos telefon csengett állásügyben. Nem érzem a bőrömön Magyarországot, néha nagyon komolyan szeretném érezni, de valójában nem érzem. Ahogy az ember a bőrén érez valamit, úgy,  bizony nem érzem.

***

2.   Mostanában Jeremy Corbyn (ő a brit Munkáspárt erősen baloldali elnökjelöltje) nevét rakom be először reggel a Google News keresőjébe. Laurie Penny-t, Owen Jones-t, Labour-Uncut-ot olvasok, és persze gyakran kell utána néznem bizonyos neveknek, amelyekről soha az életemben nem hallottam. Nem nagyon tudhattam én eddig arról, hogy mi történt a hetvenes-nyolcvanas évek Angliájában, ki volt az a Michael Foot, mi az az “entrysm”, nem hallottam azokról a személyiségekről, botrányokról, történetekről, amelyek ehhez a szigethez tartoznak, amelyeket úgy kellene ismernem, mint Semjén diplomaügyét, a Vajna Tímea bizsujait vagy a Schmidt Máriát. Nekem évekre visszamenőleg kell(ene) felfedeznem a brit politika finomságait, azokat a címoldalakat, amelyeket nem láttam, azokat a vitákat, amelyeket nem hallottam, és nem is biztos, hogy valaha sikerül megértenem ezt az országot, olyan mélységben, ahogy azt szeretném.
Mindazonáltal, ez a történet, a brit baloldal furcsa válsága az, amibe bele tudok kapaszkodni, ami viszonyítási alapul szolgálhat ehhez az íráshoz.

***

3.  Az 1989-es új magyar Alkotmány 2. paragrafusa szerint  “A Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam, amelyben a polgári demokrácia és a demokratikus szocializmus értékei egyaránt érvényesülnek.”

Igen, az új Magyar Köztársaságban még úgy definiálták a jogállamiságot, hogy abban a demokratikus szocializmus értékei is érvényesülnek.  Például a 70/(4) paragrafus szerint: “Mindenkinek joga van a pihenéshez, a szabadidőhöz és a rendszeres fizetett szabadsághoz.”

Valószínűleg a magukat jobboldalinak tartó magyar állampolgárok jelentős része is tökéletesen azonosulni tud ezekkel a sorokkal, a szavak megválasztásával, a mondat sajátos lüktetésével. Noha, ez  az 1949-es népköztársasági alkotmányban majdnem pontosan ugyanígy szerepelt:

46. § (1) A Magyar Népköztársaság biztosítja a dolgozóknak a pihenéshez és üdüléshez való jogát.

(2) E jogot a Magyar Népköztársaság a törvényes munkaidő, a fizetéses szabadság és a dolgozók üdülésének megszervezése útján valósítja meg. Ez itt pedig a sztálini szovjet alkotmány egy részlete, ahonnan ezek a szavak átszivárogtak a magyar alkotmányokba.

ARTICLE 119. Citizens of the U.S.S.R. have the right to rest and leisure. The right to rest and leisure is ensured by the reduction of the working day to seven hours for the overwhelming majority of the workers, the institution of annual vacations with full pay for workers and employees and the provision of a wide network of sanatoria, rest homes and clubs for the accommodation of the working people.

Ugyan mitől lesz egy 53 éves magyar melós jobboldali, amikor a zsigereiben vannak ezek a szavak, a dolgozókról meg a pihenésről, padlóra köp a kapitalizmus említésétől is, és tisztesség ne essék, de még egy kisebb zsidózásféle  is előtör belőle, ha a piac szót a szatyor és a másfél kiló pacal kifejezésektől lényegesen eltérő kontextusban hallja.   Az 53 éves brit melós, akinek rezonál a szíve a pihenéshez való jogra, akinek van valamiféle kisebb (sokkal kisebb) issue-ja a capitalism-mel, az a brit Munkáspártra fog szavazni, és ha tagja is a pártnak, már el is küldte szavazatát Jeremy Corbyn-ra. Itt egy megjegyzés kívánkozik. Vannak, akiknek feltűntek Lengyel László szürke kardigánjai. Azok bizony Dolce e Gabbana öltönyök azokhoz a fess kis kötött mellénykékhez képest, amelyeket Jeremy Corbyn a fénykorában a lehető legnagyobb természetességgel viselt. Autója ma sincs, minek az, ha van vonat meg busz. Vannak bizonyos szavak és formák, amelyeknek meg kell értenünk a jelentését, és azok a jelentéstartalmak a Kőbányai Világos illetve a Newcastle Brown Ale (“the Dog”) környezetében valahogy máshogy alakulnak.

***

4.  Azzal a kurva kommunista rendszerrel nem tudunk mit kezdeni. A legegyszerűbb megoldás, Herr Obersturmbannführer Boross Péternek is bejött, rezzenéstelen arccal azt mondani, hogy mi ott sem voltunk. Ötvenhat volt meg nyolcvankilenc, ami közte van az valahogy kimaradt. A legdurvább kommer televíziós rendvédelmi propagandaműsor a hírhedett Kékfény vezető munkatársa Stefka István elvtárs ma jobber rezsimszolga. Nem kell róla beszélni (de, valójában de). Persze van ennek a kellemetlen kommunista ügynek egy másik oldala is, a reformkommunisták azért nemcsak reformok voltak, hanem kicsit kommunisták is, és egyesek közülük kicsit korábban kevésbé voltak reformok, inkább csak kommunisták voltak, és az a kis piros a szájuk szélén sem feltétlenül ribizlilekvár volt. Voltak vallásos emberek, akiknek felmentésük volt  (a felmentésnek esetleg csak olyan apró ára volt, hogy nem mehettek egyetemre, meg mondjuk a gyerekük sem mehetett egyetemre, főleg vidéken) a kamumarxista mosolygás alól, és volt kb. annyi ellenzéki, hogy tíz rabomobilban kényelmesen elfértek volna. Zúgott azért itt az ének az április négyről, érctorkok harsogták a felszabadítók hősi nevét, álltunk a vártán Madrid határán, drága volt a bunkócska, meg ilyesmi. Igen, továris ucsityelnyica nyikto nye atszusztvujet volt leginkább, még ha elég sokan úgy is emlékeznek, hogy ők azon ucsenyikek közé tartoztak, akik pedig mégis. Hát nem. Itt még az Orbán Viktor is KISZ-titkár volt, a papája meg akkora bolsi, hogy a Commandante Che Guevara is elhajlónak tűnt volna hozzá képest, de mondjuk nem volt ezzel egyedül, nagyon nem.  Valahogy túl kellett élni azt a két-háromszáz évet, amennyire az ideiglenes hazánkban állomásozás időtartamát a hetvenes években becsülték.

És közben volt LGT, Omega, meg Piramis, Sodrásban, Ötödik pecsét, István a király és a Ki lesz a bálanya, Kellér Dezső, Komlós János meg a Hofi Géza. Ez egyáltalán nem logikus.

jotunder. 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük