Disznóság

Leves teszi a katonát.

Ezen alapvetés állítólag Napoleontól származik. Nincs ezen mit vitatkozni, ő csak tudta, mit beszél. Hozzátenni sem tudnék sok mindent, legfeljebb annyit, hogy amikor ránk került a haza védelmének sora, ezen igazság annyiban módosíttathatott volna, hogy a babgulyás teszi a katonát. Jóllakottá. Hetente egyszer.

Enni persze más napokon is kell. És a hadsereg nem bízta magát a tervgazdálkodásra. Maga termelte, ölte meg és lopta el a disznót. Persze, csak annyit, hogy a további öt nap élelmezése azért legalább annyira megvalósuljon, hogy legyen mivel etetni a disznókat. A hetedik napon az élelmezés megpihent, a konzervet kiosztották előző nap.

A vasudvardi híradó laktanya második emeletén V. örvezető önként jelentkezőt kér. Ez gyanús. Egyet sose szoktak. Mindig többet, azután amikor megvolt a kellő számú jelentkező, kijelölték a nem jelentkezőket. Most azonban egyből egy, Gy. honvéd ráérez élete nagy lehetőségére, ösztönösen jelentkezik, így ő lesz a továbbiakban az MN valahány akkor sorozott disznajának jókedvű (bár nem épp liliomszagú) abrakolója. Gy. megszűnik sorkatona lenni, a disznózás hivatal.

Egy nap, elérkezvén a végítélet órája a hatodik raj parancsot kap, hogy a harci morál fenntartásához szükséges leendő babgulyás megtámogatására, jelentkezzék széles tenyerű Gy. honvédnél. Az aladdig néhány laza menetgyakorlatot megért híradóraj nemsokára rádöbben, hogy első éles bevetését a disznókarámban kell elszenvednie. “Fehéret, feketét és tarkát, meg ne fogd a malac farkát”….de honnan is tudná ezt – koedukáció nem lévén – néhány pesti csibész, próbálván megragadni a élet tajtékos oldalát. A farka közt a fülét.

A dög persze tudja, hogy nem babra megy a játék. Miután az első két rádiós tesz egy tiszteletkört szügyig a dagonyában (fogom a farkát de nem ereszt) bevetik tartalékot, s végül nyolc híradós disznót győz, az állat kivonszoltatik és a konyhaüzem főguruja belémeríti az obszidiánt.

Áldozatelnyugszik, a hívők körbe állják és füstáldozzattal próbálják elnyerni a Kamapua’a kegyelmét és pár perc békét. Majd tiszteletük jeléül (s mert kurva nehéz) saroglyára emelék és kísérék eként az áldozati oltár felé, ünnepélyes, lassú gyász-menéssel. Tán Puskást viszik így negyvenkét évvel később Kiss-Rigó László szeged-csanádi megyéspüspök elébe.

Odaérvén újabb füstáldozat. Elérkezik az oltárra emelés, ám ekkor az imént ölt delikvens, némileg kipihenve az ölést felpattan, és a tátititá vitézek legnagyobb megdöbbenésére elnyargal ama bizonyos árkon-bokron felé. Üldözésnek esélye nincs, csipet csapat derékig sárosan, a főguru a véres obszidiánra mered…az értelem konfrontációja ez a véres nyargalással, az ehhez tartózó nem éppen a földöntúli inteligenciát tükröző arckifejezésekkel.

Szóval bárgyún vigyorog mindenki. Csak Gy. honvéd arcán sejlik némi cinkos káröröm. Egyedül indul a dög után, egy ideje valahogy összetartoznak.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük