Csusz(kál)tatás

A minap vélelmezte egy bloggertársam, fogy a bloggerek lendülete, egyre kevesebb az érdemi írás. Így lehet, néha magam is úgy érzem a nagy csendnek beszélek. Gyorsan kerestem valami alkalmi apropót. Nem könnyű ez egy hitetlennek.

A La Grande Chartreuse karthauzi kolostor némaságot fogadó szerzetesei “ritkán beszélnek és lassan cselekszenek. Mindig, mindenről megfontoltan, kiérlelve döntenek. Mert nem csak döntésekből, beszédből és cselekvésből áll a világ. A karthauziak példát mutatnak: juthat idő merengésre, imádságra, kivonulásra vagy önmagunkba fordulásra, vagy egyszerűen csak jókedvű csúszkálásra a havas hegyoldalon. Volna mit eltanulni tőlük.” (ergé-mandiner blog)

Micsinyájjunk, nem lehet mindenki eltanuló. Legtöbben csak tanulgatunk, vagy már azt sem. És, mert „nem törölhetjük el a szokásainkat, nélkülük nem tudnánk többé tájékozódni”, most sem álljuk meg, hogy megálljunk: elmélázni azon, amint hatmilliárd ember egyszerűen és jókedvűen csak csúszkál a havas hegyoldalon, beleértve azt az vélekedést is, miszerint a csúszkálást cselekvésnek tekintsük.

Elsőbben is, nem jut mindenkinek havas hegyoldal, bár a technika jelenlegi fejlettségi fokán és kellő szervezettséggel ez talán megoldható. Igaz, jelentős cselekvések árán,  aki éppen nem csúszkál, az cselekszik oda.

Igen, juthat idő mindenre. Vagy juthatna. Ha kevesebbel is beérnénk. Nem is lenne ezzel semmi gond, ha másoknak nem lenne több. Sokkal több. Nagyon sokkal több. Hát, rajta kedves felebarátaim, dobjunk be mindent a közösbe. Azután csak annyit vegyünk ki belőle, amennyi a merengéshez, csúszkáláshoz szükséges.

Vagy hogyisvanez

“1085-ben Kölni Szent Brúnó, a karthauzi rend alapítója, hat társával vonult La Chartreuse-be, egy egyedülálló hegységbe.” Kis remeteségeket építgettek maguknak, kolostori közösségi helyiségeket és egy templomot”, mígnem ez lett belőle. Közben nagyokat hallgattak.

Az omerta fontos szereplője a sikertörténetnek. Hárman közülük -rengeteg imádkozással- ugyanis olyan közel kerültek Istenhez, hogy AZ, egy oldott pillanatban, elfecsegte nekik az elixir receptjét. Rögtön rá is eszmélt, mit tett és némaságra kötelezte a szerzeteseket. Azok pedig egy nap előjöttek a szobáikból és szó nélkül elkezdtek pálinkát főzni.

Amikor az alaplé elkészült, egyenként az üsthöz masíroztak, belévetették a titkos összetevőket. Valószínüleg ennek köszönhető, hogy hamarosan sok férfi (később nő is) csajosodott csatlakozott hozzájuk, és a „szigorú életmód ellenére a rend a kezdeti nehézségek után…gyors erjedésnek terjedésnek indult.” A pálinka pedig liqueur-ré szentesült.

Vajjon hogyan sikerült megőrizni a receptet az évszázadok folyamán ? Mert amíg egy üsthöz járulván belé lehetett vetni a titkos össztevőket, addig az emberek mérhetetlen szomjuhozása, minél közelebb kerülni Istenhez, egyre nagyobb kapacitást igényelt. Túl nagy feladat ez három embernek. Meghalni sem lehetett idejük, sőt, addig meg sem halhattak, míg tovább nem adták a rájuk bízott receptrészt, úgy, hogy egy szót sem szólhattak. Gondolom, leírták. Eszetlen nagy kockázat. De nyilván megtanulták és papirost a beavatáskor le kellett nyelni.

Ahhoz, hogy idehaza akciósan nyolc és félezerért már bárki közelebb kortyolhatja magát Teremtőjéhez, á la chartreuse, temérdek elixirt kell előállítani. Csak úgy tudom elképzelni, hogy titkos futárok, rejtett utakon felkeresik a nagy lepárlókat és kicserélik rajtuk a Fekete Dobozt. És a gyártás megfelelő pillanatában a berendezés egy jelet küld az éterbe és valahol, valaki a Hármak közül megnyom egy gombot.

You can leave a response, or trackback from your own site.

Leave a Reply

Powered by WordPress and Bootstrap4